Be­megy az atya­fi például a tanácshoz (más hi­va­talt is mond­hatnék, egy­re megy), hogy azt mond­ja, szüksége len­ne egy irat­ra, mellyel iga­zol­hatná, hogy nem tar­to­zik a he­lyi adókkal/​il­letékek­kel a város­nak. Miután rövid­ke sor­ban állás után előadja óhaját, orra elé nyom­nak egy kérést, hogy azt töltse ki, s fárad­jon át a másik osztályra.

Az atya­fi a kitöltött kéréssel átfárad, ahol kiállítják neki az iga­zolást, közben szin­te melléke­sen meg­je­gyez­ve, hogy egy okmánybélyeg kell rá, amit a postán kell be­sze­rez­ni. Az atya­fi el­lo­hol a postára, s újabb sor­baállás után megkönnyebbülve nyújtja át a bélye­ge­ket a hi­va­tal­ban. Az il­letékes el­ve­szi, rányom­ja az iga­zolásra, s megkéri az atya­fit, fárad­jon át a követ­kező irodába, hogy ott pecsételjék le az okmányt. Az atya­fi megy, pecsétel­tet, s hálás, megkönnyebbült. Repülni tud­na: végre, meg­van! De csak­ha­mar eszébe jut, ez csak az első állomás, mert miért is kel­lett neki ez az iga­zolás? Egy másik iga­zolás meg­szerzéséhez! S az a másik iga­zolás mi­hez fog kel­le­ni? Egy har­ma­dik akta meg­szerzéséhez. Hogy hol van az alagút vége, mi­lyen kerülők révén le­het el­jut­ni a végcélhoz, a fene se tud­ja. Mint ahogy azt se, időközben nem fárad-e bele, nem fe­led­ke­zik-e meg arról, mi is volt az ere­de­ti szándék…

Forrás: eirodalom.ro