Zsidó Ferenc: Mókuskerék
Bemegy az atyafi például a tanácshoz (más hivatalt is mondhatnék, egyre megy), hogy azt mondja, szüksége lenne egy iratra, mellyel igazolhatná, hogy nem tartozik a helyi adókkal/illetékekkel a városnak. Miután rövidke sorban állás után előadja óhaját, orra elé nyomnak egy kérést, hogy azt töltse ki, s fáradjon át a másik osztályra.
Az atyafi a kitöltött kéréssel átfárad, ahol kiállítják neki az igazolást, közben szinte mellékesen megjegyezve, hogy egy okmánybélyeg kell rá, amit a postán kell beszerezni. Az atyafi ellohol a postára, s újabb sorbaállás után megkönnyebbülve nyújtja át a bélyegeket a hivatalban. Az illetékes elveszi, rányomja az igazolásra, s megkéri az atyafit, fáradjon át a következő irodába, hogy ott pecsételjék le az okmányt. Az atyafi megy, pecsételtet, s hálás, megkönnyebbült. Repülni tudna: végre, megvan! De csakhamar eszébe jut, ez csak az első állomás, mert miért is kellett neki ez az igazolás? Egy másik igazolás megszerzéséhez! S az a másik igazolás mihez fog kelleni? Egy harmadik akta megszerzéséhez. Hogy hol van az alagút vége, milyen kerülők révén lehet eljutni a végcélhoz, a fene se tudja. Mint ahogy azt se, időközben nem fárad-e bele, nem feledkezik-e meg arról, mi is volt az eredeti szándék…
Forrás: eirodalom.ro