Szász István: Címkórság

Könyvem(eddigi és elkövetkező részé)-ben gyakran szerepelnek a feudális magyar társadalom különböző címei, a kötelező megszólítások, s hogy az olvasó ebben a titulusdzsungelben el tudjon igazodni, ebben a részben a mai nemzedék számára teljesen ismeretlen címeket és megszólításokat sorolom fel, amiknek nem ismerete vagy elhanyagolása valamikor kínos, sőt végzetes helyzeteket teremtett a feudális-hierarchikus rendszerben a társadalmi és hivatalos érintkezés során. Magam is nemegyszer kerültem kínos helyzetbe, mert nem adtam meg a „kellő tiszteletet” magas rangú személyeknek, nem illettem őket megfelelő titulussal.
Ezúttal csak egy példát idézek: 1935-ben az Erdélyi Fiatalok mozgalom megbízásából néhány barátommal szociológiai felméréseket végeztünk Aranyosgyéresen. Az egyik helybeli földbirtokos neje, Betegh Miklósné ebédre hívott meg bennünket. Szerencsétlenségemre Beteghnét nagyságos asszonynak tituláltam, s ezzel vérig sértettem, mert Csillagkeresztes Hölgy lévén (mind maga, mind a férje nyolc nemes őst tudott igazolni), a méltóságos megszólítás dukált volna neki.
Íme a ma bizarrnak tűnő megszólítások és címzések sokaságából egy csokor: Felséges cím és megszólítás járt a császárnak, a királynak, fenséges a fejedelmeknek, főhercegeknek. Főméltóságú címet kreáltatott magának Horthy Miklós kormányzó. Nagy-méltóságúak voltak: a valódi belső’ titkos tanácsosok (nevük után rövidítve ott díszelgett a V.B.T.T.), a miniszterelnökök, miniszterek, a felsőház és a képviselőház elnökei, a legfelsőbb állami számvevőszék elnöke, az Elsőosztályú Magyar Érdemrend tulajdonosai, a II. fizetési osztályba tartozó köztisztviselők, a VI. osztályba tartozó bírák és ügyészek, a katonatisztek altábornagytól felfelé. Megszólításuk közvetlen beszédben kegyelmes úr, exeellenciás úr volt. Méltóságosok: az őrgrófok, grófok, bárók, székely primőrök, államtitkárok, főispánok, az V. fizetési osztálytól felfelé a bírák és ügyészek, a III. fizetési csoporttól felfelé a katonatisztek ezredestől felfelé, a Máltai Lovagrend tagjai, császári és királyi kamarások, azok, akik felmenő ágon mind apai, mind anyai vonalon nyolc nemes őst tudtak bizonyítani, betöltötték a 24. életévüket és megfelelő vagyonnal rendelkeztek (!), alapítványi hölgyek, udvari tanácsosok (akik a gazdasági életben érdemeket szereztek), a kormányfőtanácsosok és mindennemű főtanácsos. Nagyságos cím illette meg az országgyűlési képviselőket, a II. fizetési osztályba sorolt bírákat, ügyészeket, alezredeseket, kormánytanácsosokat és az összes tanácsosokat. Tekintetes cím dukált a nemesi származásúaknak, a már említett kategóriákon kívül állóknak, az egyetemi oklevéllel rendelkező állami köztisztviselőknek, katonatiszteknek. Ez volt a hivatalosan megállapított címzés, de mivel a tekintetesek szívesen vették a nagyságos megszólítást — általában nagyságosozták őket. A Horthy-fasizmus még kreált egy címet, az úgynevezett „vitézi” címet; a vitézeket, bármely társadalmi osztályhoz tartoztak is — a nemzetesúr titulus illette meg.
Az egyházi személyek titulusa is elég bonyolult volt. Fő-méltóságú vagy eminenciás urak voltak a katolikus egyházban, a bíborosok, nagyméltóságúak a katolikus érsekek és püspökök. Méltóságosak a protestáns püspökök és az egyházkerületi főgondnokok, prépostok, főapátok stb. Nagyságos cím illette a katolikus kanonokokat, apátokat, pápai kamarásokat, az összes espereseket, egyházmegyei gondnokokat. Tekintetes cím járt minden felszentelt lelkésznek. Főtiszteletűek voltak a protestáns püspökök, főtisztelendők a görögkeleti és görögkatolikus püspökök, nagytiszteletűek a protestánsoknál egyházközségi vezetőktől felfelé levők, tisztelendő és tiszteletes úr minden felszentelt lelkész.
Mindezeket a titulusokat az illetők megtarthatták a hivatalos állásukról való lemondás vagy nyugdíjaztatás esetében is. Ha viszont valaki hivatali beosztásában magasabb címet kapott, például egy nagyságos címet élvező bányaügyi tanácsos kormányfőtanácsosi címet kapott, méltóságossá vált.
Természetesen a cím viselőinek hozzátartozóit is megillették a titulusok. Igy megtörtént, hogy a főispán rendőrségi fogalmazó fia (a legalacsonyabb beosztásban levő tisztviselő) — a tekintetes cím helyett — méltóságos úrfi, majd méltóságos úr lett. Vagy a főtanácsos minden iskolából eltanácsolt fia — taxisofőr lett, és halálos karamboljáig méltóságosuraztatta magát.
Az eddig felsorolt titulusok a világi és egyházi rangfokozatokat foglalták magukba. Itt legalább a hivatali beosztás volt a mérvadó. Ezzel szemben a szabadfoglalkozásúaknál, a földbirtokosoknál meg a többi kategóriáknál a címek sokkal bonyolultabbak voltak.
Vegyük csak a földbirtokosokat. Nagyméltóságú, illetve kegyelmes úr cím, bármekkora birtoka volt is, csak abban az esetben illette meg, ha miniszteriális rangja volt, vagy ha az I. Osztályú Magyar Érdemrend tulajdonosa volt. Az erdélyi részeken a méltóságos cím általában az 500 holdon felüli földbirtokosokat illette meg. Biharban sokkal szűkmarkúbban adták meg a tiszteletet a földesuraknak: itt voltak 10 000 holdas tekintetes és nagyságos urak is. Szatmárban és Bánságban inkább csak az ezerholdas földbirtokosok élvezték a nagyságos címet, ezzel szemben a Székelyföldön már a 100—200 holdas uraságokat is nagyságosozták. A tekintetes cím csak a száz holdon aluli birtokosokat illette meg. A Székelyföldön a földbirtokok nagysága mellett tekintetbe vették az illető nemesi, illetve „úri” származását is, s ez különösen az alsóbb kategóriáknál jött számításba. Igy a Székelyföldön például egy 50 holdas, de úri származású — Biharban gazdának beillő — egyénnek kijárt a tekintetes úr megszólítás, vagy csak a keresztneve mellé ragasztott úr, például Gyula úr. Biharban, Mezőtelkin Lukács Sándor, akinek 200 hold földje volt és több ezer birkája a bérelt legelőkön, csak Lukács uram volt, a felesége meg Lukácsné asszony. A cselédjei egyszerűen „gazdurazták”, de az egyik előkelő pesti nevelőintézetben tanuló lányát már — tekintetesezték.
Az ötven holdon aluli gazdákat meg a föld nélkülieket egyszerűen csak a vezetéknevükön szólították.
„A szabadfoglalkozásúaknál, különösen a század tízes éveitől kezdve, bizonyos polarizálódás állott be a nagyságos cím körül. Tekintélyesebb orvosoknak, ügyvédeknek kijárt a nagyságos címzés, különösen ha a páciens vagy a kliens kedveskedni akart az illetőnek. Ritkaságszámba ment, ha egy idősebb ügyvédet — tekinteteseztek. Egyről tudok csak, aki erre büszke volt, az öreg Harcsár Géza szatmári fiskális. A szintén egyetemet végzett gyógyszerészeket vagy földmérnököket általában csak tekintetesezték.
A városi kereskedő tekintetes vagy nagyságos volt (üzlete nagyságától függően), a neje pedig csak naccsága.
Az iparosoknál az uram járta. Tehát nem Felméry úr, hanem a bizalmasabb és közvetlenebb Felméry uram. Az iparosok feleségét a Székelyföldön tekintetes asszonynak vagy ténsasszonynak szólították.
A munkásokat vezeték- vagy teljes nevükön szólították, a jobban keresők feleségének szintén kijárt a ténsasszony cím.
Az erdélyi románoknál nem dívott a címkórság, mindenki domnu, vagyis úr volt, legfeljebb ha valakit a parasztok meg akartak tisztelni, akkor a „cinste domn” megszólítással (tekintetes úr) illették.
Az első világháború után Erdélyben hivatalosan megszűntek az említett címek, de a magyar közéletben tovább dívott, és a harmincas években már kezdett eltűnni a tekintetes cím, helyet adott az egyre inkább általánossá vált nagyságos úrnak. Igaz, a román középosztály, különösen a tisztviselőréteg, ha magyar nyelven érintkezett, elvárta a magyaroknál szokásos címeket. így lett a rendőrkomisszár meg a megyei írnok is nagyságos úr, és a felesége nagyságos asszony. A kegyelmes címet pedig elvárták a magyar lakossággal érintkező erdélyi származású miniszterek, államtitkárok és prefektusok.
A betöltött pozíció és vagyoni helyzet gyakran fura szituációkat teremtett. Apám Biharban, Céckén tiszttartó volt, vagyis tekintetes úr. Miután a már említett módon Udvarhely megyében földbirtokossá lépett elő — Bikafalván —, nagyságos urazták, sőt a havasaljiak, ha valamit rá akartak sózni, méltóságosozták.
1937-ben apám tönkrement, és Bukarest mellett helyezkedett el mint gazdasági intéző, vagyis oda kanyarodott vissza, ahonnan elindult — fél évszázaddal azelőtt. Ekkor mondta nekem:
— Tudod, fiam, amikor tekintetes úr voltam és másnak szolgáltam, nem voltak anyagi gondjaim. Nagyságos úr koromban állandóan az anyagiak kínoztak, most elmegyek szolgálni, és csak domnu — úr leszek, többé nem lesznek pénzgondjaim…
Így járta be az én családom az egykori ranglétra néhány fokát…

Forrás: Szász István: Bika a toronytetőn. Anekdoták, történetek. Dacia, 1983.