Székely Benczédi Endre verseiből (3)

Békességre vágyó hangulatban

Életünkbe csempésztünk már
néhány csendes órát.
Fejünkre húztuk a takarót,
és hinni akartuk nagyon,

hogy kint is csendes a világ.

… hogy kényszerzubbonyt

húzott magára önként
az emberiség.

… hogy kakukkhanggal
ébreszthet ismét
a világóra, s nem lesznek
szurkosak az esték,

… hogy csillagok jönnek,
és mennek békésen az éjben,
akár a sorsunk földön és égen,

… hogy nem téved ránk
pusztító káosz. Sem fentről,
sem alólunk …

Az elefántcsont
jó helyen van ott,
ahol van.

Nem faragok abból
Múzsámnak sem
szobrot.

Bújócskát játszik
homlokom mögött,
ahol érzékeny
az anyag,
talpára sem
tapadhat agyag.

Félelme – hogy
maradnia kell –
nem jogos.

Arca nincs – csak
ő lehet az egyetlen
felejtenivalóm.

Nyakkendős versek
a színpadra lépnek,
kifogástalan öltözékben.
Sehol egy ránc, vagy
földi por.
Fölöttük sarki fényt
idéznek régi mítoszok.

Zsebükben kulcsok rejlenek
távoli múltból az örökléthez.

A színpadon nincs bozót,
háttérhomályban suttognak
(– egymás között –! )
földi-lelkű versek,

és szavaik között
szamóca mosolyog …

Sárkányok vertek
tábort a felhők fölött.

Döng, dübörög
az égi padló,
s a réseken át
lefelé csap a láng.

Itt lent az ember
bújna föld alá,
mert felébred benne
a gyermek, aki félt,
és életre kelnek
a sárkánymesék…

Tudat alatt számot vet
mindennel, ami volt,
s amit felnőttként
eltékozolt.

2018. június 5.