Megint izgalmas…
Megint van tétje..,
Megint át kell kúszni a kerítés alatt,
át kell menteni.
Megint megkarcolódni közben,
és néha arra gondolni,
hogy kellett ez nekem?
Hiszen lehetne máshogy,
csak azt a kerítést kéne elfelednem.
vagy simán elhazudni,
akár szeretni is, mert hiszen megvéd
a tengertől, hol az is meglehet,
hogy veszélyes vizekre evezek…

Megint ébernek lenni, meggondolni,
kinek mit és hogyan,
és azt is, hogy amit
mindenképpen és mindenen keresztül,
azt hogy lehet.
azt mégis hogy lehet úgy,
hogy oda is érjen.

Megint távoli szemvillanásokban
felismerni a jóbarátokat,
és kisiklani az kedélyes Mefisztók
pénzzel teli markaiból.

Megint talpig beburkolózva
versbe, zenébe, szerelembe,
festővászonba, mentett fájlba
kihajolva az éjszakába,
sodródva a szép, sűrű csendben,
szavakat ültetve a kertbe,
tudván, hogy szép lassan befonják
a merev izületeket
a kerítésen, és majd lágyan
összeroppan a fémes teste.

Megint azt gondolni egy este:
kéne egy b terv,
élni is kell.
Megpróbálni. És belehalni.
Elmondani egy jóbarátnak:
Ez is megvolt. De jó, hogy vége.
Nem olyan nagy cucc ’, hogy megérje…

Maradni készenlétben, sárban,
szeretni az embert az árban,
kezet nyújtani, hátha látja,
vagy csak ott lenni, hogyha fájna
ránéznie a csillagokra,
s rátámaszkodna a karodra,
miközben botorkál a ködben,
s talán meghall téged a csöndben,
ami rázuhan a szívére,
és azt suttogja, hogy mi végre?

Megint így.
Álarcban.
Ál-harcban…
Mert nincs harc.
Csak a csillagok.
Csak ők…