Szász István: Első moziélményeim

1914 júniusában, néhány héttel az első világháború kitörése előtt, egylovas, kisebb, vörösre festett cirkuszi kocsi döcögött be Mezőtelke felől szülőfalumba, Céckére. Már a falu végétől hatalmas gyermeksereg kísérte a kivénhedt gebe vontatta kocsit. A bakon kecskeszakállú, kopott fekete pelerinbe burkolódzott, fekete keménykalapban feszítő férfi ült, színes szalagú ostorával nagyokat pattogtatott, s a lefüggönyözött ablakú kocsiból a Radetzky-mars áradt szakadatlanul. A kocsi két oldalán hatalmas reklámtábla díszelgett, rajta valami oroszlánféle fenevaddal meg egy trikóban táncoló hölgymázolvánnyal. Felette félkörben kissé kopott aranyozott betűk hirdették: FARINA GUIDO VÉNUSZ MOZGÓKÉPSZÍNHÁZA. Székhely: Fiume.

A Roth-féle kocsma előtt állapodtak meg. Elsőnek a pelerines uraság ugrott le a bakról. Kibontakozott a pelerinból, kacsatojás színű nadrágban, fekete császárkabátban sietett a kocsiból lekászálódó, csipkefelhőkbe burkolódzott hölgy, Farina őnagysága segítségére, aki csillogó nyelű lornyonjával, kényeskedve, fitymáló tekintettel nézett az összesereglett népre.
Joggal teheti fel a kérdést az olvasó, hogy egy négyéves gyermek hogy emlékezhetik Farina úr mozgóképszínházára meg viharvert feliratára. Igaz, akkor még nem tudtam írni, olvasni, de éveken át — közben megtanultam a betűvetést, s hála Viki néninek, a szakácsnőnknek, aki egyetlen előadást sem mulasztott el az évente kétszer is falunkba látogató attrakcióból — törzsvendége voltam ennek a mozgóképszínháznak. Farina úr mozi-kísérőszövege meg annyira rögződött bennem, hogy éveken át — apám legnagyobb bosszúságára — harsogtam naphosszat.
Igy hozta be Céckére Farina úr és felvidéki cipszer származású neje a huszadik század egyik legnagyobb vívmányát: a mozit, vagy ahogy akkor hívták, a mozgóképszínházat!
Délután Nucu bácsi, a kisbíró dobszóval tette közzé a Wesselényi jegyző úr által megszövegezett hirdetményt:

„Közhírré tétetik, hogy ma este a Roth úr kocsmájának színjében Farina Guido úr (székhely: Fiume) kizárólagos, tulajdonát képező Vénusz mozgóképszínház érdekfeszítő előadást tart. A nagyérdemű közönség eleven, mozgó vadállatokat, úgymint oroszlánokat, krokodilusokat, fürdőző elefántokat láthat. Műsoron lesznek szerecsenek meg őfelsége I. Ferenc József király és császár a hadgyakorlatokon. Az előadás fénypontja egy véres szerelmi dráma: a féltékeny őrgróf lelövi felesége csábítóját, egy huszárkapitányt, a feleségét és… ezt majd meglátják azok, akik 20 fillér vagy két egészséges tojás ellenében megnézik az előadást. Világszenzáció!”

A falu lakosságának nagy része nem tudott magyarul és így nem sokat értett meg a szövegből, mégis híre futott az eseménynek, a „muzinak”… Estére megtelt a kocsiszín. A hátulsó sorokban az ispánok családtagjaikkal, a jegyző mint az államhatalom helyi képviselője, Orbán őrsvezető két csendőrrel, a tanító népes családjával s az öreg lelkész, aki rendszerint átszundította a műsort.
Az előadás a meghirdetett időpont után, jó félóra késéssel kezdődött, mert a nézők nagy része pénz helyett tojással fizetett, ami Farina őnagyságának elég fejtörést okozott, mert a pénztárnál elhelyezett petróleumlámpa gyönge fényénél kellett szemügyre vennie a céckei tyúkok legfrissebb produktumait. A késést az is tetézte, hogy hosszas viták támadtak a tojás frisseségét illetően.
A kocsmaszínben nem volt villanyvilágítás, az uradalom villanyhuzaljai nem értek el a Roth kocsmáig, így Farina úr maga forgatta az áramfejlesztő- és vetítő’masinát, s felíratok hiányában (erre nem is nagyon volt szükség, mert a falu háromnegyed része analfabéta volt) maga harsogta a magyarázó szöveget, amit még a magyarul tudók sem értettek mindig meg.
Amikor Farina úr egy kézi csengővel jelezte az előadás megkezdését, lecsavarta a körégős petróleumlámpa lángját, levetette a kabátját, megköpte a markát, és veszettül forgatni kezdte a masina forgókarját. Az istálló falára kifeszített vásznon valami pöttyök jelentkeztek, majd szaggatott vonalak tűntek fel, s ez az előjáték néha négy-öt percig is eltartott. A közönség érthetően türelmetlenkedni kezdett, a jónép kezdte követelni a „muzizást”. Orbán őrmester úr ,,Pofa be!” kiáltással megnyugtatta a közönséget, mire valami dzsungelkép halvány vonalai tűntek fel a vásznon, majd az erős forgatás következtében egyre élesebbé kezdett válni a kép. Ekkor Farina úr rázendített:
— Tisztelt helgyek és urak! Tisztelt publikum! Világszenzáció lesz bemutatva a Vénusz mozgóképszínház által. Oroszlányok, akik megették a fotográfusokat, akik ükét lefotografálták. Négy fotográfust megettek a szerecsenek! (Szörnyülködés hulláma a hátulsó padsorokban.)
Valami erdőszélen két lusta oroszlán, amolyan Daktariból ismert Clarence hasalt a földön, és időnként fogaikat mutogatva — nagyokat ásítottak. Ezután néger nők következtek, különösen mezítelen felsőtestük keltett nagy érdeklődést a férfiak no meg a gyermekek körében. Az asszonyok fejüket lehajtva, lopva néztek a kerek kövekkel őrlő asszonyokra. Néhány férfi nem átallott megjegyzést tenni a néger nőkkel kapcsolatban, mire Orbán őrmester úr jónak látta a szokásos „Pofa be!” mellett végigmenni a padsorok között.
A film tovább pergett. Krokodilok mászkáltak egy patak partján, majd szájukat tátogatva, fogaikat mutogatva alámerültek a vízben. A legmulatságosabb filmkockák ezután következtek: három elefánt ügetett egy tó felé. A felvételeket szemből készítették, s amikor a behemót állatok belevetették magukat a vízbe, valóságos vízzuhatagot árasztottak maguk körül, mire a nézők, különösen az első sorokban ülők, elkapták a fejüket, sőt akadt olyan is, aki felugrott a helyéről, nehogy lespricceljék.
Nagy feltűnést és általános csodálkozást keltett a királyi hadgyakorlat lefújása, ahogy az agg I. Ferenc József egy fehér paripán ülve fogadta a csapatok elvonulását.
A műsor fénypontja a beígért véres szerelmi dráma volt, amit Farina úr valahogy így kommentált:
— Igen tisztelt urak és helgyek! Tisztelt publikum! Most jön egy nagy szerelmi dráma, ami igaz volt! Itt látható az őrgróf palotája. Itt meg látszik az őrgófnak a felesége meg a szereteje, egy sneidig huszárkapitány. Látni, hogy öleli meg nagy szerelemmel és csókolja a sneidig kapitány az őrgróf feleségit. Egyik csókolja a másikat, a másik meg eztet. Eszik egymást. De nem sokáig! Most jön a megcsalt őrgróf. Húzza a drapériát. Kezében egy pisztoly! A szerelmesek — egyik elengedi a másikat. A megcsalt őrgróf lő. Lő! Meglövi a sneidig kapitányt. Nekije ez nem elég! Meglövi a feleségit, az őrgrófnét! A két szerető esik egymásra. Az őrgróf a saját fejibe ereszt egy golyót! Slussz! Vége van!

Másnap reggel Sternberg bácsi (később tojásexportőr lett) fél szekérderék tojást vett át Farinától. Este meg az uradalmi magtárban volt „díszelőadás”, amin minden uradalmi alkalmazottnak és legalább két hozzátartozójának meg kellett jelennie, s a belépti díjat elsején levonták a fizetésükből. Az uradalom így támogatta a kultúrát!
Igy ment ez évről évre, tavasszal és ősszel. Időközben Farina úr kihagyta a hadgyakorlatot, és már 1915 tavaszán valami homályos csatajeleneteket vetített, amit nem átallott ezekkel a szavakkal reklamírozni a kisbíróval:
— Világszenzáció! Csataképek a háborúból. Hogy harcolnak, küzdenek a mi vitéz katonáink. Mindenki, akinek valakije van a háborúban, nézze meg ezt az előadást, mert esetleg meglátja a férjét, apját, fiát vagy rokonát és ismerősét, hogy harcol a hazáért, a királyért és a császárért!
Tódult is a jónép, de az egy Macsingón, a vályogvető cigányon kívül nem akadt senki, aki hozzátartozójára vagy ismerősére akadt volna a filmen. Ő volt az egyetlen, aki váltig erősítette, hogy látta az apját, akit vagy harminc évvel azelőtt Bosznia-Hercegovina okkupációja alkalmával már holttá nyilvánítottak.
1918 szeptemberében láttam utoljára a Vénusz vándormozit, a megszokott műsorral, ezúttal Farina úr nélkül. Farina őnagyságát egy féllábú művésztársa kísérte vándorútján, aki nemcsak a vetítéssel és a kísérő magyarázattal foglalkozott, hanem egy rozoga masinával olyan gyorsfényképeket csinált, hogy mire a harmadik faluba értek, a képek teljesen elhalványultak. Úgy hírlett, hogy Farina urat a végső győzelem érdekében — lúdtalpa ellenére — berukkoltatták.

Forrás: Szász István: Bika a toronytetőn. Történetek, anekdoták. Dacia, 1983.