Szász István: A gyergyói legendáshírű betyárvezér

Valóban legendás hírű betyárvezér volt Blénessy Pista, a húszas években. Tekintélyes, szerteágazó gyergyói famíliából származott, amely királybírákat, köztiszteletnek örvendő iparosokat, tisztviselőket adott szűkebb pátriájának, sőt az egyik Blénessy… a ranglétrán a császárt követő katonai rangig emelkedett.
Azt beszélték Blénessy Pistáról, hogy az első világháborúban a híres Rusz-különítményben szolgált, s főhadnagyként szerelt le. Utána éveken át rettegésben tartotta a székelyföldi urakat meg a hatóságokat. Bravúrosnál bravúrosabb rajtaütéseket hajtott végre, néha egész csendőrszázadokat mozgósítottak ellene, de mindhiába, mert mindig kivágta magát a csendőrök szorító gyűrűjéből. Legendák keringtek róla, népdalok születtek, amelyek rettenthetetlen bátorságáról s a szegény nép iránti szeretetéről szóltak. Soha embervér nem tapadt a kezéhez, az elrabolt milliókat — azt beszélték — a bajban levőknek juttatta.
Úgy hírlett, embereit Gyergyóból toborozta, akiket katonás fegyelemmel tartott össze, s akik két rajtaütés közben megszokott „civil” foglalkozásukat folytatták, s a vezér hívó szavára valahol a rengetegben gyülekeztek, hogy újabb rablásokat hajtsanak végre. Azt is beszélték, hogy az akkori idők három legrettegettebb betyárja: Blénessy, Bălan és Terente a Gyilkos-tó közelében egy vadászlakban találkoztak, és felosztották egymás közt az országot. Blénessy Erdélyt kapta, Bălan Moldvát, Terente meg a Bukaresttől keletre eső országrészt. A megállapodást a szerződő felek betartották, soha nem csaptak át egymás vadászterületére, kivéve, amikor a csendőrök bekerítési mozdulatait kellett elhárítaniuk. Ilyenkor még segítettek is egymásnak. Abban az időben széltében-hosszában beszélték az országban, hogy amikor Bălant hosszas üldözés után a csendőrök elfogták, Blénessyék szabadították ki, máskor meg Terente volt a Blénessy segítségére. Nem is tűrtek a maguk területén más rablókat, vagy eltanácsolták, vagy elűzték őket. Molnár Mihály és felesége, Csóka Biri székelyudvarhelyi rablók, akik csendőrnek öltözve rabolták végig a Nagy-Küküllő völgyét, lebukásuk után azt vallották, hogy Blénessy fenyegetőzésére hagytak fel a zsiványélettel és vonultak vissza Székelyudvarhelyre, hogy a rablásból szerzett pénzből mint békés polgárok éljék világukat. (Esztelen költekezésük okozta vesztüket.)

Ime néhány bravúrosabb Blénessy-eset…

A Lomási Fakitermelő Vállalat központja négymillió lejt küldött a ratosnyai részleg számára. Blénessyéknek tudomására jutott az értékes szállítmány, és éjnek idején Maroshévíz közelében tilosra állították a vasúti szemafort, s a szerelvény végén levő postakocsit kifosztották. A nyomozás során kiderült, hogy a Lomási cég négymillióján kívül még egymillió lej értékű küldemény is eltűnt.
A sikeres rajtaütések után hónapokig nem hallatott magáról Blénessy. 1923 nyarán Mária királyné Szovátán nyaralt a Sándor János-féle villában. A Brătianu-kormány tagjai elhatározták, hogy Mária napja alkalmából családtagjaikkal együtt felkeresik a királynét, hogy jókívánságaikat kifejezzék. A miniszteri autókaraván Moldva felől a vadregényes Békási-szoroson át érkezett Erdélybe, és Gyergyószentmiklóst érintve a Bucsinon át robogott Szováta felé. A hatóságok minden óvintézkedést megtettek, egész század lovas csendőrt mozgósítottak az útvonal biztosítására. Mégis …
Az egyik éles kanyarnál Blénessy csendőruniformisba bújtatott legényei feltartóztatták az autósort, és a kegyelmes urak legnagyobb megrökönyödésére értéktárgyaik és pénzük átadására kényszerítették őket. Úgy hírlett, hogy egész kosár ékszert vettek magukhoz, egyedül N. N. Săveanu képviselőházi elnök csodálatosan szép lányának kegyelmeztek meg, mert „olyan szépen nézte Blénessyt”. (Egykori szóbeszéd szerint.) A hatóságok igyekeztek az esetet titokban tartani, de mégis kirobbant az ügy. Országos botrány lett belőle. A csíki prefektust leváltották, az egész országra kiterjedő nyomozást rendeltek el, de mindhiába, sem az ékszerek, sem a pénz nem került elő, sőt még Blénessy nyomára sem akadtak.

Mária királynéval meg egyenesen „lovagias kalandja”-volt. A népszerűséget hajhászó királyné reggelente Szováta környékére autózott, és egy-egy parasztházba betérve frissen fejt tehéntejet reggelizett. A pohár tejért — úgy hírlett — öt liter árát fizette ki, s utána néhány tagú kíséretével s egy nyalka őrnaggyal gombászni indult a közeli erdőkbe. Egy alkalommal a köszvényesi erdőben gornbászva vadásztársasággal találkozott, akik készségesen útbaigazították, sőt az egyik délceg vadász karját nyújtotta a felséges asszonynak, hogy egy patakon átsegítse. A lovag továbbra sem tágított a királyné mellől, dúsnál dúsabb, gazdagnál gazdagabb gombászóhelyre vezette a társaságot. Jó félórát gombásztak már, amikor az autóhoz visszatérőben a vadász sűrű hajlongások közepette búcsúzkodni kezdett. A királyné kézcsókra nyújtotta kezét és megköszönte a kalauzolást. Kedveskedve megkérdezte:
— Mondja kérem, tulajdonképpen kihez van szerencsém?
A vadász katonásan összeütötte bakancsát és büszkén vágta ki:
— Blénessy vagyok, a rablóvezér!
A királyné az egyik udvarhölgy karjaiba roskadt és elhaló hangon könyörgött:
— Kérem, csak az életemnek kegyelmezzen, minden ékszeremet magának adom — s azzal reszkető kezéről kezdte lehúzni a gyűrűt.
Blénessy közelebb lépett a királynéhoz:
— Felséges asszonyom! Blénessy védtelen nőket, főképpen szép asszonyokat nem szokott kifosztani. Kérem felségedet, ne riassza kísérete tagjait, mert amint látom, a szárnysegéd úrnak revolver van az oldalán. Kérem, maradjon nyugton, amíg embereimmel eltűnök a sűrűben. Felséges asszonyom, fogadja hódolatteljes kézcsókomat. Fiúk! — szólt oda társaihoz. — Illa berek, nádak, erek! — s azzal otthagyta a királynét és – a kissé távolabb levő udvarhölgyeit, s eltűnt a sűrű bozótban.
Délre mozgósították a környék csendőrségét, s amint később kiderült, a királynéval való találkozásra azért volt szüksége Blénessynek, hogy a hatóságok figyelmét elterelje, emberei azalatt kifosztották a parajdi adótárnok pénztárát.

Abban az időben nevezték ki a brassói hadtest katonai raktárai élére bizonyos Kessler nevű ezredest, aki hivatala átvétele után telefonon közölte a marosvásárhelyi helyőrség parancsnokával, hogy inspekciót akar tartani. Kessler gépkocsin utazott Marosvásárhelyre. Brassó és Segesvár között, a szászmagyarósi rengetegben az egyik szerpentinnél Blénessy emberei feltartóztatták, és az erdő mélyén levő, nyírfákból épített vadászlakba (még ma is megvan az épület, az országút bal oldalán) kísérték segédtisztjével együtt. Blénessy ezredesi uniformisban, három katonaruhába bújtatott legényével utazott tovább Vásárhelyre. Egy egész napon át a köpenitzki kapitány szerepét játszotta, megszemlélte a raktárakat, majd parancsot adott, hogy egy katonai teherautót rakjanak meg különféle felszerelésekkel és azonnal indítsák Brassó felé. Az átvett tárgyakról szabályszerű elismervényt adott, majd maga is autóba ült. Balavásárnál utolérte a tehergépkocsit, és Segesvárnál a teherautót Székelyudvarhely felé irányította, ő maga meg folytatta az utat a magyarosi erdő felé. Késő este szabadon bocsátotta Kessler ezredest, a teherautót másnap reggel a gúzsba kötött sofőrrel és két katonával együtt a Libán-hágó alatt találták’meg a székely fuvarosok. A vásárhelyi „kiruccanás” hosszú időre biztosította Blénessy lőszer- és egyéb szükségletét.

Más: Hoffbauer nyugalmazott marosvásárhelyi polgármester, szenvedélyes vadász és halász, teherautót bérelt, és barátaival azzal járt portyázni. Egyik nyáron nagyobb társasággal a Görgényi havasokba rándult ki rákászni. A nagy meleg meg a sok sör elbágyasztotta az urakat, Ádám-kosztümben heverésztek a patak partján. Blénessy, aki történetesen a környéken csellengett, embereivel összeszedette a teherautó mellett heverő ruhákat és fehérneműket, s azzal továbbállt. Nagy volt az urak megrökönyödése, amikor visszatértek a tehergépkocsihoz és felfedezték a lopást. Csak napnyugta után, anyaszült meztelenül indulhattak el a ponyvával fedett teherautón. Hoffbauer, a szintén pucér sofőrrel, elöl ült. Vásárhelyen a vámnál le volt zárva a sorompó, s a vámos meg a finánc majd hanyatt esett, amikor megpillantotta a kormánykeréknél ülő mezítelen sofőrt és a nyugalmazott polgármestert. Szentül meg voltak győződve, hogy Hoffbauerék megháborodtak. A finánc benézett a ponyva alá, és ott didergett az egész városvezetőség, úgy, ahogy az anyjuk őnagysága megszülte őket valamikor… Az urak útközben néhány jó baráthoz csengettek be, és ruhákat kölcsönöztek, hogy hazamehessenek. Bár az urak becsületszavukat adták, hogy a kínos kalandot titokban tartják, mégis másnap az egész város róluk beszélt.
Döme, a Központi pincére nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg Hoffbauer polgármestertől, amikor konyakot kért:
— Nagyságos uram, nem méltóztatott tegnap felhűlni?
Az öregurat elöntötte a méreg:
— Rögvest lehűtelek egy pofonnal, te konfidens disznó!

Kínos feltűnést keltett egy amerikai ízű vakmerő bankrablás, amit Aradon az egyik bank ellen hajtottak végre. A gépkocsin érkező álarcos rablók benyomultak a bankba, revolvert szögeztek a tisztviselőkre, mindenkit letérdepeltettek, még a csarnokban levő ügyfeleket is. A pénztárostól a kassza tartalmának az átadását követelték. Ezalatt lépett be a bankba a báró Neumann-cég küldönce pénzzel tömött táskával, és értetlenül bámult a térdepelőkre.
Remegve kérdezte:
— Mi van itt, kérem?
A banda vezetője őt is letérdepeltette és megnyugtatta:
— Csendes mise, barátom… Éppen most perselyezünk… Szálljon be maga is, barátom — és azzal kiragadta kezéből a táskát, és elsüllyesztette a kasszából elrabolt pénzzel telt zsákba.
Az egész rajtaütés mindössze öt percig tartott. Utána a rablók visszavonultak. A kapuból néhány lövést adtak le a levegőbe, autóba vágták magukat, és sebes iramban elrobogtak. Az autót délután a Vesztőhely közelében találták meg. Később a nyomozás során megállapították, hogy az autót Déváról lopták el az ottani autójavítóból. A bankrablóknak soha nem jutottak a nyomára, s a rendőrség az aradi ügyet is Blénessy számlájára írta. Ezt a feltevést egyébként az is igazolta, hogy Blénessy nem cáfolta meg levélben, mert szokása szerint, ha olyan rablással gyanúsították, amiben nem volt ludas, levélben „helyreigazítást” követelt a rendőrségtől.

Se szeri, se száma nem volt a leleményesnél leleményesebb Blénessy-féle nagystílű rablásoknak. Éveken át űzhette vakmerő mesterségét, soha nem került csendőrkézre, pedig néha a fél ország nyomozóit mozgósították ellene. Aztán kezdtek a Blénessy-akciók ritkulni, majd a harmincas évek elején teljesen megszűntek. Hogy mi lett vele, hova tűntek el az emberei a visszavonulás után — örök rejtély maradt. Mindenesetre egész ténykedését valóságos dicsfény övezte, ahogy a gyergyói öreg székelyek mondják manapság: „Nem bántott a’ senkit, csak néha bésuvasztott a gazdagok közé.”
Éveken át, esténként a vibráló petróleumlámpa mellett Blénessyről beszélgettek apámék. Nem kopogtatott be hozzánk olyan vendég, aki ne hozott volna újabb hátborzongató híreket Blénessyről… Aztán divatba jött a rádió, más esti szórakozás terelte el a figyelmet a gyergyói „Krúdy Kálmán híres csínytevéseiről”…

Forrás: Szász István: Bika a toronytetőn. Anekdoták, történetek. Dacia, 1983.