Nyúzott, fáradt képű, mindig szomorúság rí le az arcáról. Fiatal még, tizenéves – de vajon mit jelent neki az élet? Nem tudja. Nem tudhatja, sajnos betegsége miatt sem beszéde, sem gondolata nem tiszta. Mindig ugyanabban a zakóban jár, ugyanabban a nadrágban, cipőben. Arca elárulja, hogy fogyatékos. Már egész korán elkezdi a negyed átfésülését. Szemetet keres.
Vajon érdekel valakit az ő sorsa? Vajon elgondolkodtatott valakit az ő élete? Nem… nem… Rutinosan zajlanak a napok, a szemét mindig gyűl, és időnk kevés. Ezért van szükség rá, aki újra és újra bekopog, és szemetet kér. Elviszi a kukába, a kiürített vedret visszahozza, és aprópénzre vár. Kikerül néhány ötvenes, százas. Megköszöni és továbbmegy. Szomorú, ha nincs szemét, amit elvihetne…
Néhány nappal ezelőtt, csak úgy, futtában, néztem ki az ablakon, megszokásból. Észrevettem őt, a földre hajolt és keresett valamit a fűben. Megálltam hát, és vártam, mi történik. Felvett egy karéjt a földről, lepucolgatta, és beleharapott… aztán hirtelen újból a földre vetítődött tekintete, gyors mozdulattal, mohón, egy újabb karéj után nyúlt. Arca azonban most sem rezdült, nem árult el örömet, vidámságot. Megszagolta, megtisztította, beleharapott, csak hogy túl régi lehetett, mert visszadobta a földre. Tovább indult ugyanolyan lekókadt fejjel, jellegzetes, lassú léptekkel, mint aki már lekéste a vonatját, és céltalanul bolyong egy következő járatig.
Belőlem sóhaj tört fel valahonnan nagyon mélyről. Becsületesen dolgozik, nem lop, nem kér; csak „munkát”. Sosem kéri a fizetséget, nem engedetlenkedik, bár sokan kihasználják hátrányos helyzetét. Elvitetik a szemetet, aztán ő vár egy kicsit, de becsukják orra előtt az ajtót. Akkor sem szól, nem méltatlankodik, arca gyűrődéseiben sem gyűlölet, sem bosszú lángja.
Tovább halad lassan, ráérősen. Aztán megáll, kikotorássza zsebéből a zörgő pénzt. Számolgatja a markában. Bemegy az üzletbe, kijön kiflivel a kezében. Lépteit kissé meggyorsítja. Siet, hogy enni adhasson kisebb testvéreinek…