(Levelek New Yorkból)

Már öt időzónán túl vagyok. Kettőt kell még elviselni, ez a kettő meg már semmire sem jó. Aludni sem egy jót, mélyebb lelki önsanyargatásokba belemenni sem. Semmire. És ahhoz meg elég kellemetlen, hogy az ember alig győzze kivárni, túl lehessen a közelgő szárazföld előtti turbulenciákon, és csendesen megereszkedjen a gép a nagy célkereszttel jelölt úticélig.
Lel-tároztam. Épp csak hogy letettem. Egyszusszra. Amikor arctisztító kendőért nyúltam be a táskába, a könyv akadt a kezembe. Lel-tár. A gondos bejegyzéssel az első lapon, hogy ne adjuk el szerelmünket, mert az mienk papírba vésett sorok nélkül is, mélyen legbelül. Kitörölhetetlenül. Sallangmentesen.

Miközben olvastam, magamban berzenkedtem, és amikor láttam, a szerzők jogilag le is védték, még nagyobb lett bosszúságom: hogy jön ahhoz bárki is…? Ezt már én is kitaláltam! Ezt már én is így éreztem!… Ezt már én is leírtam. Elmondtam… Aztán csak olvastam, mint aki tudja, mit rejt minden következő oldal. És fojtogatott is minden halk suhanás, ami egy-egy újabb lapot fedett fel szemem előtt. Újabb párbeszédek jöttek. És tudtam, mindenkinek joga van a szerelemhez. Akár levédetni is joga van. A szerelmes szavait, a hangulatjátékait. Mennyi szerelem születhet még ott a Hegy alatt, mennyiről tudna szép mesét a csacsogó patak vagy az ölelően susogó égig érő fenyves. Emlékszem, említetted, milyen rosszul esett, amikor olvastad, és valamelyik vallomásra semmi válasz nem érkezett. Eszembe jutott, valahányszor olyan vallomást olvastam, amire semmi válasz nem érkezett. Ez egy jegyzőkönyv. A valóságé. Nem történhet minden olyan flottul, ahogy a rendes könyvekben szokás. Ez a mi könyvünk. Nem hagyományos, jól bejáratott könyv. A mi leltárunk. Vagyishát valaki megírta. A magáét. Mi meg érezzük benne a magunkét. A magunk részét.

… Na tessék, itt vannak a turbulenciák. Mintha megérezték volna, hogy forró teát rendeltem. A szárazbor mellé. Hátha magamra önteném.
Amíg mások izgatottan arra készülnek, hogy New Yorkba érkeznek, én leginkább halkan tudomásul veszem, hogy ismét jó messzi vagyok a lelkemtől. Legalább hat időzónányira. Még van egy. De ez már az ég megadta világon semmire sem jó. Semmire.
„ A hetedik te magad légy!”
Ez honnan jutott most eszembe…?
Mások ünnepélyessége ragadhatott rám, mással nem tudom magyarázni. Énekelnék is halkan.
„Ugye, hallod még Fernando…?”
És kavarog bennem minden. Amíg ők ünnepelnek, én leltározom. Lel-tározom. Magam. Mindent, ami még az enyém.
Igen, énekelnék. Énekelek is. De csak halkan – az érkezés csikorgós zaja úgyis elnyom mindent. Csak magamnak:
„We can face it together
The way old friends do…”
Így, angolul. (Van, hogy így álmodom már. Így is. Föl se tűnne, ha most nem írnám le)
Megérkeztünk.
Semmi nem meglepő. Már tudom, hogy az a szürke, a szűk, a kopottas, az avitt, a barátságtalan, ahova egy sokkal kedvesebb helyről érkezel.
És még a nadrágomat is összesároztam a buszra felkapaszkodva.

New York, 2011. január 27.

A szerző fotója