Lassan épp egy évszázada, hogy a legsűrűbb életszakaszába fordult ama nyugat-afrikai „vadember” mesés története, aki Bata Kindai Amgoza Ibn LoBagola néven vonult be a kalandirodalomba. Fogságba esése és brit életvilágba cseleződése nem volt ritka akkoriban sem, ahogyan az esőerdők mélyéről kiűzött kamaszgyerekek mai sorsa sem sokkal különb Nyugat-Afrika számos országában. LoBagola a polgári jóllét feltételeinek vágyott is részesévé lenni, akart is, tudott is (bár nem igazán próbált mindig) megfelelni, hogy azután Liverpool, Skócia, New York, Jeruzsálem, London, Palesztina, Kairo és más kies tájak sorsüldözte személyiségeként fekete zsidóból „fehér” katolikussá formálja át megjelenését és sikertörténetét. Volt tűznyelő és cipőpucoló, egyetemi előadó és autógyári munkás, önkéntes katona és hírneves előadóművész, sorstárs és számkivetett, tolvaj és prédikátor is, miközben „csupán” egy Dahomey melletti (Ondo-vidéki) erdei településről szökött gyerek maradt, majd leginkább már csak hazavágyó migráns, idővel pedig öt feleséggel büszkélkedő örök kamasz, s közben világutazó és honvágy-leküzdő, afrikai és „nigger”, a fehér embertől rettegő és ugyanőt megmajmolni képes ördögfi lett, a hűséges fogadott gyermek és a folytonos menekült is vállvetve megbújt személyiségében. Sirámai és vágyódásai, a 19–20. század fordulóján indult életének kanyarulatai, bizonyításkényszere és csököttsége egyszerre tették látványosan sikeressé és bárhol-létében is csak időlegesen elfogadott sehonnaivá. Életének furcsa érdekességét 1930. május 24.-én a Time Magazin egy portré-cikkel és könyvismertetéssel prezentálta,1 életútját (1877–1947) a Wikipédia is ismerteti, az aprólékosabb bemutatást talán megtakaríthatom itt.

LoBagola önéletírása2 – a kötet bevezetője és fordítójának közlése szerint – mintegy ötszáz angol szóra alapozott nyelvtudás mellett azonban megannyi törzsi kultúra, szokásjog, vallási rítus, életmód-elem és világképi sajátosság érdekes szövedéke, imitt-amott többoldalas helyi mesékkel, állatmesékkel, mítosztöredékkel, etnográfiai leírással dúsítva. Talán a fordító leleménye, hogy a kötet egységes nyelvi kontextusban fogant, s kevésbé a „primitívség”, inkább a szofisztikált narratíva hiánya jellemzi, de legalább zsáneréhez szorosan tartozik az, hogy a „fehér” filozofikusság, viktoriánus görcsösség és ál-morális szentenciázás távol esik tőle. Ugyanakkor egész története tisztán tanmese a „fordított etnográfia” szempontjából: ahogyan a bennszülött látja a gyarmatosítót, a szolga a birtoklóját, az alávetett a kegyurát…, úgy fogamzik meg a kötet egész elbeszélői anyaga.3 De nemcsak a túlélő lelemény, a NagyFehérEmber méltó megmajmolásának primer igénye fogalmazódik meg a könyv világképében, hanem a maga reménytelen, „szurtos” létében és interpretációiban is roppant következetesen jelenik meg az afrikai adaptációs készség, a civilizációtól távolmaradni törekvő rettenet és a naivan primer haszonlesés, mely győztessé vagy vesztessé teszi éppen. Ám mindenképpen túlélővé, ami akkor és ott nemcsak komoly életviteli siker, hanem „civilizálódása” és az egész civilizációs humbuggal elemi energiákkal szembesülni kész elutasítás-érzülete méltó bizonysággá lesz azután, hogy majd évtizedek múltán mindezt kötetbe szövi, s épp ama civilizációnak kínálja megértő értelmezésre, melytől a legtöbbet szenvedett személyes történetében is.
Könyve a trópusi környezet életszerű bemutatásával kezdődik, falusi lét, esténként vadállatokat távol tartó tüzek, nap közben elefántvadászat, kígyók, harapós horgas gyík, leopárd és oroszlánok, vagy épp a településre törő és azt szétromboló majomtámadás…, a folyó tabuja, a többnejűség módjai és szabályai, ősök és utódok, fétisek, tűzpróba, amazon-hadsereg, a fehér embertől mint emberevő szörnyetegtől félelem… S ez utóbbi, mint kiskamasz és gyermek fiúcskák kíváncsiságának tápot adó jelenség, mely előidézi a tizennégy srác nekiindulását, eltévedését a vadonban, sebeket és félelmeket, majd éhezést és lázakat, hogy azután Dahomey vidékén az óceánt elérve az éretlen felfedezők szinte teljes pusztulásával érjen véget a kalandjuk. A Guineai-öböl cápái Szerzőnk kivételével minden társát fölfalják, s mint élménnyel, ezzel indul azután egy Glasgowba futó gőzösön, hogy vademberként kerüljön egy megértő, furcsa emberi „csecsebecsét” befogadó családhoz, s kezdődjön „világkarrierje” a lehetetlenségek dzsungelében.

LoBagola a „primitív népeket” primitívnek minősítő világgal találja szembe magát, s „természetesen” a szelídíthető vad szerepébe kényszerül, amivel együtt jár, hogy ha nem épp piacon és ketrecben mutogatják, akkor nyelvet, öltözködést, szokásokat, normákat és világképet kell átvennie a „fehérek terepén”, s csalódnia, bűnhődnie kell az ismeretlen európai vadon kegyetlen törvényeitől, normáitól, szokástartási vagy rituális packázásaitól. Minduntalan félelme, melyet a fehérek gyarmatosító és rabszolgatartó emlékanyagából még gyermekkorában (mesei formában és védekező etnocentrizmusban) kapott meg, folytonosan meghatározza egész életvitelét, ez készteti ellenállásra vagy teszi kiszolgáltatottá a szörnyű hírű „fehér embertől”. Ezenközben az kineveti, mutogatja, becsapja, hazug pátoszra és ostoba szolgaságra kötelezné Őt, mintegy „európaivá” vagy egyenesen angol polgárrá nevelődésének célrendszerében. A Szerző e kalandos – helyenként szinte túlírtan meseszerű – naiv elbeszélést a világra nyitott pillantású bennszülött kamaszos vágyakozásával, látványosság-számba menő attraktivitásával, majd egyre inkább egyfajta „primitív társadalomfilozófiával” egészíti ki. Ő, aki európainak fekete, protestánsnak zsidó, vadembernek szelíd és „primitívnek” inkább tanulékony, végül is valami autentikusan „primitív” hittel valami sosemvolt „eredetiséget” és őszinteséget keres a fehérek között, élvezve a civilizáció áldásait, az evést, a fürdővizet, a zenét, a hitet vagy épp a tanulás nem éppen iskolás formáit (otthonról hét évesen kerül el…), hogy azután további kétszázötven oldalon majd életkeserveit részletezze európai, afrikai, amerikai és közel-keleti kalandjai idejéből. Legalább oldalanként egyszer alaposan csalódik eközben, és kétszer lábrakap újra, álmodozik, hazavágyik, s ösztönösen dönt vagy befogadásra áhítozik, míg végül megtanul hazudni, „viselkedni”, csalfán ígérni, önmagát sajnáltatni és „piározni” is. Bejárja az USA több nagyobb vidékét, Európa északnyugati tájait, Londont és Liverpoolt, Párizst és Antwerpent, Oroszországban is megfordul, hogy azután négyszer-ötször a zajló évtizedek alatt megpróbáljon hazajutni, mindvégig csalódva a közvetítők, támogatók, kalauzok, szomszédos törzsek, emberrablók és kannibálok, európaivá koszosodott feketék minden kegyetlenségégével szűgyig telítődött hazai légkörében is.

A kötet értéke igen kérdőjeles. Épp annyira lehet kamuregény, mint páratlan és szigorú afrikai útinapló, lehet egyformán szociografikus és néprajzi, „eladhatóvá” szelídített mese és etnokulturális tiltakozás, vadregényes hőzöngés és siránkozósan reménytelen boldogságkeresés. Ahol tűzön kell járni, edényt kell mosogatni, pénzt kölcsönkérni vagy épp lopni, ott is csak alighogy felel meg, s odahaza, ahol öt feleség várja, ugyanúgy csak a szégyen és kitaszítottság várja („fehérszaga” van már, akár ki is végezhetik érte…), mint ahogyan amerikai egyetemek néprajzi tanszékeinek előadójaként, Palesztinába induló önkéntesként, háborús antihősként, népiskolai tanítóként vagy úgy egyáltalán, „a civilizációba betört” idegenként, feketék közt feketén, zsidók közt zsidóként, majd kikeresztelkedve katolikusként is mindazt átélje, amit naplóregénybe ötvöz idővel. Ha kortársunk volna, kies kalandregények megbecsült szerzője lehetne, vagy nemzetközi migrációs csoportok internacionális intézményvezetője, „autentikus folklórprogramok” idegenforgalmi propagandistája talán… – de éppúgy fájóan idegen maradna ma is minden kulturális és haszonleső „üzleti” közegben. „Vadember” mivolta idővel már újra vállalt, visszavett szerep, megélhetési forrás és szereptudat is, melynek értékét maga a „betanulás”, az átszocializálódás és a visszavágyás, a boldogság meglelésének strukturális reménytelensége adja.

A Scribner’s Magazine-ban közölt útikalandok fekete fenegyerekként láttatják akkoriban, majd cikkeinek könyvformátumú publikálását „pikareszk pszeudo-életrajznak” nyilvánítják. A Wikipédia tudni véli még, hogy 1947-ben az Attica Fogház lakójaként halt meg, seregnyi közbotrányos csínyért és büntetendő tevékenységért leültetve, amúgy pedig – „a bennszülött afrikai” vérig egzotikus képviselőjeként mutatkozva minden színtéren – azt sejteti a fáma, hogy nem is az volt valójában, aki, hanem Baltimore-ban született mint Joseph Howard Lee. A Philadelphiai Múzeum, ahol első amerikai szerepléseivel, meséivel, erőművész-attrakcióival és egykori rabszolgákéra emlékeztető, orrába fűzött karikával látható mint „új szerzemény”, élő kiállítási tárgy, később nemcsak frissebb közleményben reflektált az egykori (1911-es) mutatványos jelenlétére és fotóira, de Alex Pezzatti tollából utólagos értékelést is kapott.4 További opuszt is szántak Rá mint a néprajzi felfedezés mutatvánnyá változtatható alakjára,5 ahol szerepel nemcsak híres-hírhedett fenegyerekként, csalóként, civilizációtól szenvedő panaszkodóként és „hamisítatlan” afrikai uralkodói szerepet fekete látványosságként eljátszó éppúgy, de ráébresztve egyúttal közönségét arra is, miképpen kénytelen boldogulni, aki az egzotikum kétesen haszonleső, az „autentikusság” divatjának alárendelt piacán keresi kenyerét.

A mű magyarul Pásztor Árpád fordításában, a Pesti Napló kiadásában jelent meg. Talán nem egyetlen az etnológia tudománytörténetében az ilyesfajta sikersztoriba oltott csalatkozástörténet, de LoBagola könyve akkor is ritkaság marad… Ha másért nem is, azért mindenképp, mert a hamisságokra épülő, „primitíveket” két évszázadon át elhivatott gyarmatosítóként „civilizáló” euro-amerikai önteltség épp hogy nemcsak az afrikai szemével, hanem saját pillantásával is legfőképp arra méltathatná magamagát, legyen belátóbb a maga civilizatórikus fennköltségének végzetes önhittsége iránt. Erre pedig az elmúlt száz év is lehangolóan kevés volt…

---

Jegyzetek:

1/ http://www.time.com/time/magazine/article/0,9171,738932,00.html

2 /Bata Kindai Amgoza Ibn LoBagola: Egy afrikai vadember önéletrajza (Pesti Napló, 1937, angolul 1929).

3 /   Nem LoBagola kapcsán, de a társadalomtudományokban már létező kortárs nézőpontok egyikét tanulságosan közelíti meg Zombori Máté: Civilizációkritika a vadember szemével: Egy megszólalási stratégiáról gyarmati kontextusban. In Társadalom, kultúra, tudomány. Konferencia a 60 éves Wessely Anna tiszteletére. (2011. március 25–26. ELTE TÁTK, Budapest).

4 / Museum Journal, II (2):54; valamint www.museum.upenn.edu/expedition ; Volume 47, Number 2. Expedition 

5 /  Killingray, David – Willie Henderson: „Bata Kindai Amgoza ibn LoBagola and the Making of An African Savage’s Own Story.” In African son Stage: Studies in Ethnological Show Business. Edited by Bernth Lindfors, Bloomington, Indiana University Press, 1999, pp. 228-265.

---

A könyvből részletek olvashatók a Periszkóp portálon, illetve a teljes anyag letölthető innen

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ