1. Végeredményben arról van szó, mi az, amit szeretünk, mi érdekel.

Szegény voltam. Élni pedig muszáj. Meg kellett keresnem azokat a lehetőségeket, amik segítségével sikerült. Nem válogathattam. Ha válogatós lettem volna, lecseréltem volna a férjemet, pld. Vagy otthagytam volna a családomat. Ha csak a saját érvényesülésem érdekelt volna. Fontossági szempontok vannak.
Talán ott is hagytam volna, ha a gyerekeim nem lettek volna fontosabbak mindennél. És ezt még az Istennel való találkozásom előtt tudtam. Nem voltam állat. Embernek tartottam magam, akit a körülmények csak megedzhetnek. De azon túl, hogy mi a feladatom, nem tudtam, csak tapogatóztam. Az élet, mint olyan. Hogy ez milyen körülmények közt valósulhat meg, zajlik – ezt kellett kideríteni.
Az olvasás kitágította a fantáziámat. Betekintést engedett a világ szöveteibe. Felsejlettek a szeletek. A réseken át új, még felfedezésre váró területekre kerültem. Az ismeretet pedig meg- és átélés közben lehet megszerezni. A hegyet megmászva, a völgyet belé ereszkedve, a folyót megúszva. A kíváncsiság szövetkezik a bátorsággal, a merészség az önismerettel barátkozik. Valóban isteni lélek lakik bennünk.

2. Salemi boszorkányok.

Láttam már ezt a darabot, de nem emlékeztem semmire belőle. Mintha először most találkoztam volna vele. A darab a legfontosabb, a mű. Az előadás mindig olvasat. Aki jól tud olvasni, az jó rendező. Aki elég empatikus, az felfejti a darab szöveteit.
A dráma: rátelepszik a fiatal lányok szexuális éhsége a közösségre. Egy megszállott elég ahhoz, hogy behálózza a többieket. Egy parázna megejtés felfordítja a meglévő állapotokat. És a lány megvadult, zabolázhatatlan étvágya tragédiába sodorja az egész falut. Megöli a vágyott férfit, megöleti a fiatal lányokat, asszonyokat. De a szövetek felfejtése megmutatja a gondolkodás aberrálttá válását, a klérus képmutató kegyetlenségét, a testies, lelketlen gondolkodás útvesztőit. Az egyház elszellemiesített, átláthatatlan dzsungelébe nyújt betekintést, ahol eltéved az ember. A test önmagából kivetkőzve őrjöng szemünk előtt a rászálló szexuális vágy rabságában. És túlnyúlik, átnyúlik a másik testre, fertőzve terjed, mint az ökörnyál a sűrű légben, behálózva, és akaratát rákényszerítve az útjába kerülőkre. Undorító, mert ellenállhatatlan az erőtlen, magán uralkodni képtelen ember számára. És amikor az felébred a varázslatból, a tisztulásra egyetlen útja a halál. A parázna szellem eléri célját.
Ma már ezen mosolyog a világ, hiszen felszabadultan űzeti vele teste zabolázatlan vágya ezt a vitustáncot, a nagynyilvánosság előtt – ’szabadok vagyunk’ címszó alatt. De a tragédiák nem maradnak el ma sem, mert úgy vagyunk összerakva, hogy ne szeressük azt, ami tönkretesz, akkor sem, ha őrülten vágyunk utána.

3. Színház.

Megírtam ezt a beszélgető könyvet, Thália erdélyi napszámosairól/val, ahogy egyik újságíró nevezte, és ahogy a könyvbemutatók egyre sűrűsödtek, és mindenhol elmondtam keletkezésének történetét, egyre inkább éreztem, többről van itt már szó. Beszélgetésre vágyunk, nem csak nézésre. Megértésre, nem csak értésre. Rólunk legyen szó, ne csak mindig a másikról.
Nem jöttek el túl sokan a bemutatókra. A régiek, akiket közvetlenül érint, kiöregedtek, meghaltak, a fiataloknak pedig még nincs fülük az ilyesmire.

4. Ha őszinték vagyunk, magunkra vagyunk kíváncsiak a másikban is.

Milyen boldogan bólogatunk arra, ami hasonlít, ismerős, bennünk is megvan. Az érdekel, amiben én is ott vagyok. A színházban is. Ezért azt gondolom, ha ismerem, láttam, már az enyém is valamiképpen. Ha nem ismerem, akkor nem foglalkozom vele, hidegen hagy. De azért olvasunk, figyelünk, nézünk, látunk – hogy másokon keresztül magunkat megtaláljuk, megerősödjünk… valamiért szükségünk van egymásra.
Mikor ezt a színházi könyvet forgatom, és a tapasztalataimat összegzem, amiket a most zsinórban szervezett könyvbemutatókon gyűjtöttem: azt veszem észre, aszerint változott a mondókám, kik előtt beszéltem. Nagyjából azokhoz alakult. Mert azt szerettem volna, ha megismernek, értenek, elfogadják, kicsivel többre lesznek kíváncsiak a színészből, akit csak a színpadon csodálhatnak. De ha még ott sem, és csak tudnak róluk, akkor is érdekes lehet, aki ezt a fajta munkát végzi. Amit mi, nézők csodálunk. Meg akarnánk érteni, amit csodálunk. Magunkat szeretnénk a deszkákon látni, és azok titkát lessük, akik azon szerepelnek.
Ma már majdnem mindenki felmehet a „világot” jelentő deszkákra. Már deszka sem kell hozzá, elég egy képernyő, egy laptop, egy mobiltelefon. Igaz, a népszerűség értéke csökkent. És ami mögötte van, egyre értéktelenebb. Amit mindenki tud, az semmis, amit kevesen tudnak, az ér valamit. Ezért szükség van a titkokra, de arra is, hogy amit meglesünk, értékes legyen. Kiemelkedő. Mert valakik akarunk lenni, nem egy tucatdarab, egy tömegfoszlány, egy vessző a betűhalmazban. Ezért figyeljük azokat, akik valamivel többet tudnak nálunk. Úgy véljük.
A könyvemben városok szerint csoportosítottam a művészeket, mint akiket egy közeg meghatároz. Hasonulunk, kicsit azonosulunk azzal a várossal, ahol élünk. Lehet ez közhely, mégsem tudatosodik sokunkban, pedig szenvedéseink oka is itt keresendő. Ha összehasonlítjuk azzal a hellyel, ahonnan ideérkeztünk, megláthatjuk.