Igen, nem tévedés a cím, lehet hinni a szemnek, bár én is nehezen tettem, amikor megpillantottam az 1955-ben készült Bajok Harryvel Hitchcock-film indító kockáit. Mi lehet ez, színesben?
Arany-rozsda, őszi erdő bukolikus hátterében? Így nem indulhat Hitchcock-film… Az ő világa a gonoszság és bűn fekete-fehér iszonyata, ott nem hogy erdő nem nő, de fű sem terem – csak a kietlen, mélyen mély ördögi garázdálkodik. Amíg nyakon nem csípik…) Itt meg egy kisgyerek bóklászik a színpompás fák között – igaz, hogy játékfegyverrel a kezében.
Előredőlök, megfeszülök: mindjárt elkapja őt valaki, a lágy őszi tájat vér fröcsköli be, és még jól járok, ha csak a fröcsögést látom (mint a Pszichóban…)
De nem… igaz, van puskalövés is, de a gyereknek kutya baja. Sétál tovább. Na, mondjuk belebotlik egy holttestbe, és hazaszalad nagy ijedten; szóval ez mégis a mi jól ismert Hitchcockunk lesz!!!! De csak nem gondolja komolyan a rendező, hogy az ördögi megtestesüléseként egy pocakos, nehezen mozgó, tilosban vadászgató, el-elszundikáló kiöregedett tengerészt választ?.. Aki ráadásul úgy lamentál a holttest felett, mintha nyúl helyett egy embert lepuffantani csak amolyan sajnálatos tévedés lenne, mint cukrot tenni só helyett a levesbe… Bűnbánatnak nyoma sincs nála, a helyzet számára határozottan csak logisztikai jellegű: ezzel a Harryvel – a hulla nevét a zakójában lévő borítékról tudja meg- valamit kezdeni kell. Vagyis: nem maradhat szem előtt, el kell takarítani.
Ezt az „eltakarítást” a film során aztán többször is megismétli még, váltakozó megokolással és szaporodó segéderőkkel. Az az abszurditás, amely Wiles kapitány (Emund Gwen) magatartásában megdöbbent minket, folytatódik tovább. ahogy felbukkan a többi szereplő – a csinos kis fiatalasszony, Mrs Rogers (Shirley MacLaine), Miss Gravely, a vállalkozó szellemű vénkisasszony (Mildred Natwick), a szabadszellemű festő (John Forshyte), az orvos, a csavargó – és mondhatni alaphangszerelése lesz ennek a bájos-elgondolkodtató önparódiának.
Mert én ezt másként fel nem foghatom. Csakis egy remek abszurdnak, fekete komédiának a bűnről, és mellesleg a krimi műfajparódiájának is. Az a jó az abszurdban, hogy „beindítja” a befogadói gondolkodást, mert szüntelen azt kérdezzük: Ez most akkor mi? Hogyan kell ezt a képtelenséget értelmeznünk? Mit akar vele üzenni a művész? Mi az, amit komolyan kell valóban venni, miközben a megszokott gondolkodásmódot feje tetejére állította az alkotás? Mert azt ugyan ki vehetné komolyan, hogy a film szereplői, akik ilyen-olyan okokból újra ki- és elássák megboldogult Harryt, azon lamentálnak a sír felett, milyen jó kis helyet találtak neki, milyen jó ott a fekvés, a kilátás (!), hogy majd lehet ide áfonyabokrokat ültetni tavasszal, s Harrynek igazán nem lehet oka panaszra stb.

Másrészről viszont mégis komolyan kell venni az egész történetet, hogy elmondhassa nekünk azt, amit meg akarunk/meg tudunk benne látni. Én pedig ezt látom: adott egy holttest, a Harryé, akiről szép lassan kiderül, hogyan is került az erdőbe, hogy aztán kék-piros zoknijával belekandikáljon az ősz túlérett pasztellszíneibe. Épp sikertelenül próbálta rávenni valamikori asszonykáját a folytatásra, aki ráadásul jól fejbe is vágta. Így némileg kótyagos állapotban akad össze útban hazafelé, az erdőben Miss Gravyvel, akit feleségével összetévesztvén, férfiúi vágyait próbálja kielégíteni vele – legalább is ezt állítja Miss Gravely, a szűzi életbe láthatóan belefáradt vénkisasszony, aki maga is csodálkozik, hogy ilyen vágyakat gerjesztett szegény Harryben. Nagy csodálkozásában azért nem felejti el jól fejbe vágni túracipőjével a támadóját. Hogy ettől, vagy a több ütéstől egyszerre, vagy „csak úgy” hal-e meg Harry, ki tudja. Mindenesetre elterül a földön, komoly feladatot és állandó újratervezést róva azokra, akik belebotlanak. Harry maga lassan már nem érdekes, csak az, hogy OTT VAN. Mintha ezekből az emberekből teljesen hiányozna a bűntudat, az empátia – Harry halála nem fontos, csak az ezzel okozott maceraaz, ami a bosszantó. Asszonykája kimondottan örül, hogy megszabadult tőle, a vénkisasszony és a kapitány számára jó „ismerkedési alap” lesz a Harry-probléma, a helybeli festő nagyvonalú outsiderként majd az asszonyka újsütetű vőlegényeként, derűs odaadással kapja fel az ásót, ha kell, s közben mindannyian angyali áratlansággal és udvariassággal beszélgetnek a sír felett. Nem, ebből a sírból nem gomolyog fel az enyészet iszonytató üzenete…

Az ember azon tűnődik, miközben jót mulat a párbeszédek és jellemek nagyon is szerethető képtelenségein, hogy vajon mért készített egy ilyen filmet a zseniális rendező? Talán, hogy kipihenje önmagát, azt a sok sötétséget, amibe korábban elvezetett minket? A filmben önmagától kinyíló ajtó pl. színtiszta műfajparódia – a kamera többször is ráközelít, beindulnak „ Hitchcock-reflexeink” – igen, ott rejtőzhet a nagy, döbbenetes titok – ami jelesül annyiból áll, hogy elromlott a zár: )… Aztán a klasszikus, krimikben oly gyakori kellékek – sírásás az erdőben éjszaka, gyanakvó seriff helyettes, egy belterjes kisvárosi közösség nyugalmát feldúló példátlan bűneset (ámbár az volt az érzésem, hogy ez a kisváros a senki földjén fekszik, a civilizációból kikanyarított lokális békében , és mindössze annyi lakosa van, ahány szereplője a filmnek… ) E filmes klisékből ránk mosolyog Hitchcock, mondván: na, azért nem olyan sötét az a sötét, nem kell engem annyira komolyan venni… van nevetés is, legtöbbször csak rossz záraktól nyílnak ki csikorogva az ajtók, s a holttestek sem mindig úsznak vérben, néha piros-kék zokniban és igen békésen, elegánsan feküsznek…
Hát ez az… ez az igen békés hangulat… ettől olyan talányos és – legalább is nekem – sokatmondó ez az alkotás. Mintha azt sugallná: de hiszen ez természetes, hát mindig ölünk, mindenki öl, mindenkivel mindig megeshet. „Ölni szeretnék, mint mindannyian” – jut eszembe József Attila, mert az mégis csak érdekes, hogy több szereplő is azt gondolja: ő felelős Harry haláláért, erről kedélyesen, udvariaskodva, kooperatív módon ellamentál a többi potenciális tettessel egyetemben, s minden szavuk, gesztusuk, zavartalan nyugalmuk egyvalamit erősit: Ilyen az ember. Öl. Slussz.
Egy másik, filozofikusabb értelmezésem is lenne. A baj Harryvel ugye nem az, hogy meghalt, hanem hogy LÁTSZIK, hogy meghalt. Hogy belebotlik az ember, hogy megzavarja az őszi színek ragyogó harmóniáját. Arcát csak a festő képéről ismerjük, de az is eltűnik a végén, hogy még időben átrajzolja a „terhelő bizonyítékot.”. Talán nem más ez a bájos abszurd, mint a mi civilizációnk halálhoz való viszonyának a bemutatása? Hogy hiába van az orrunk előtt, nem tudunk igazán az arcába nézni, elrejtjük, hogy tervezhessük az áfonyabokrok ültetését, mert mi értelme is lenne tervezni, ha jól megnéznénk Harryt? Úgy élünk hát, mintha nem is lenne, pedig nagyon is ott virít öncsalásunk avarjából ki-kikandikálva…
Megosztó film a Bajok Harryvel, nem is volt nagy sikere az Egyesült Államokban. Egyetlen filmtörténeti elismerése Shirley MacLaine, az első filmszerepét játszó színésznő Golden Globe-díja volt. Ezt a filmet azóta is vagy nagyon szereti valaki, vagy értelmetlen zagyvaságnak tartja, egy kisiklásnak a nyílegyenes nagy borzongatásból. Megvallom, szerintem csak az nem szereti ezt a filmet, aki nem érti Kafkát, Örkényt, Beckettet sem. Nem érti, milyen ihlető ereje van az abszurdnak a gondolkodásunkban, milyen mélységes mélyre juthatunk.
Mert persze, van még egy harmadik értelmezésem. Hitchcock az egyik legnagyobb mestere annak, hogy a lélek legtitkosabb kamráiban kavargó félelmeinket felszínre hívja. A félelmeinket, amelyek valójában valahol, végső soron a halálfélelemben gyökereznek.
Aztán készít egy bájos filmet, és azt mondja nekünk, mint amit Babits szeretne hinni híres versében. „Na tessék. Azért tudd: nem is olyan nagy a dolog halál…”

Albert Csilla

A film megtekinthető magyar szinkronnal a youtube-on, itt (amíg üstökösként el nem tűnik a virtuális világegyetemben…)