Lelkén a köröm befelé nőtt.
Nyilallott gyulladt lelke.
Élete definíció volt
és sötétbarna szekrény.
Munkaruhája fekete.

Iskolája van annak,
ahogy az éhezőktől
csömör színlelését várják el.
Iskolája van az illedelmes csömörnek.

Egy fehér ruhás, éneklő angyalka
rakoncátlan hajfonata(,)
az volt egyetlen emberi tulajdonsága,
a többi csak definíció volt,
sötétbarna szekrény.

Csak a szavak kikereshetők,
vagy legfeljebb a színek –,
a vonások már nem.

Álmában a kislány
fehér filagóriába vezette,
és azt ígérte neki,
hogy most már olyan lesz,
mint a többi ember,
mint akárki más.

Álmában a kislány gépírónő volt,
és nem viselt cipőt.
Pontosabban:
új cipője feltörte a lábát,
és engedélyt kért és kapott
lábbelimentes gyors- és gépírásra.

A lelkész diktált valamit
a Jupiter-vörös napkorongról,
de a kislány nem gépelt;
dacosan ült,
meztelen bokája körül
nyolc pimasz,
sikkasztott gemkapoccsal.

— Lopni nem szabad —
mosolyodott el az atya.
— Tudom — mondta a kislány –,
és neked sem szabad olyannak lenned, mint más.

Még valami gémeskútról is álmodott a lelkész,
és a kislány arca felidézte
egy szeplős színésznő arcát.

Aktatáskányi gépének
illetlen német kifejezésein bukott le,
még mielőtt kincstári szennyesébe
összehajtogathatta volna legszebb álmait.

Budapest, 2011. II. 5.