A nyári vakáció nekünk nem a kirándulást, pihenést jelentette, hanem a munkát. Akkora se voltam, mint egy ütés tapló, már mentem nagyobb testvéreimmel ki, a mezőre. A kapa jobban elbírt volna engem, mint én azt, de hát mindenkinek magának kellett cipelni a szerszámot. Ügyesen, annak rendje és módja szerint, fel a vállra, elöl a nyelét tartva, hátul, a kapa lefelé fordítva az éles felével. Akinek nem volt jó szerszáma, bosszankodhatott is a mezőn, egyrészt, mert lemaradt társaitól, másrészt, mert sehogy se tudta úgy kikapálni a burjányt, ahogy azt kellett volna. Már pedig kapálni muszáj volt, mert kellett a töröbúza az állatoknak, s nekünk is a puliszka. De addig, míg puliszka lett belőle, baj volt vele. Ahogy kinőtt a földből a növény, egyezni kellett, aztán ha nagyobb lett, kapálni, s úgy összekarcolta a töröbúzalapi a karunkat, lábunkat, hogy csak úgy égett a bőrünk este, fürdéskor. S aztán a termést még le is kellett szedni, a száraz lapi se volt kutya, az is vágott eléggé. Otthon pedig ki kellett bontani, s lefejteni. Nekem az volt a dolgom, hogy a töröbúza csutka hegyén maradt szemeket, leszedegessem, semmi se vesszen kárba. De a végén, amikor már sok csutka összegyűlt, lehetett várat építeni, ez nagyon tetszett nekem.
S amikor már mindennel megvoltunk, édesapám elvitte a malomba, s ott megőrölték. Zsákban hoztuk haza a puliszkalisztet, amiből édesanyám puliszkát főzött. Az melegen volt jó, amíg nem bőrödzött meg. De nagyapám megette hidegen is, hagymával, máskor pedig szilvaízzel, amit üstben szoktak főzni. Fatokánynak is nevezték az ízet. Emlékszem, olyan keményre főzték, hogy faládákba, celofánra öntötték, s azzal le is szigetelték. Nem volt abban semmilyen tartosító, mégis elállt. S mikor megbontottuk, vágni is lehetett.
Szóval, elindultunk a mezőre szépen, nekifogtunk kapálni, s tűzött is a nyári nap sugara kegyetlenül. Egész idő alatt azt vártam, hogy már valahogy a sor végére érjünk, mert ott folydogált a maga nyugodalmában a Nagyküküllő. Én már a sor felénél éreztem, hogy erősen szomjas vagyok, de visszamenni nem akartam vízért, s hogy előre haladtunk, csak jobban, s jobban foglalkoztatott a dolog, hogy hát jól megmártózok a langyos vízben. Le is dobtam a szalmakalapot a földre, s uzsgyi, be a folyóba. Lejjebb az asszonyok szőnyeget mostak. Mi is levittük nyáron mindig a szőnyegeket, mert azokból volt három rend is. Karácsonyra tisztát tettünk, aztán húsvétra is, de még egyszer, nyár végén is cseréltük a szőnyegeket. Aztán összegyűjtöttük, nagyvakációban felpakoltuk a mosópadot, házifőtt szappant, s a mocskos szőnyegeket a kicsi szekérre, s levittük a Küküllőre. Ott rendre kimosogattuk, szépen meg is tisztultak, aztán ameddig vártuk, hogy lefollyon a vizük, mi addig fürödözhettünk, s a nagy traktorbelsőgumival még úszkálhuttunk is.
Hát ahogy ott fürödöztünk a jó langyos vízben, igencsak vonzott a túlsó part, amelyik szép füves, dombos helyen terült el. Kiúsztunk odáig, s ott fel a dombon az erdő széléig szaladtunk. De ha már ott voltunk, a jó hűs erdő igencsak csalogatott befelé, hát beoldalogtunk. Ahogy ott üldögélünk a fa tövében, egyszer csak mocorgást hallunk a közelben. Ez nem volt jó jel, mert ha emberfia van ott, az nem settenkedik. Ha pedig nem ember, akkor ugyan mi lehet? Hát rémisztő, s még a lélegzet is megállt bennünk, ahogy nem messze tőlünk egy cammogó medve tűnt fel. Se szó, se beszéd, fel a földről, s iszkiri, futott, ki merre látott. Szaladtam én is be a Küküllő felé, hátra se mertem nézni, úgy iszkoltam, hogy a lábam se érte a földet.
Na, aztán, hogy végre a folyó másik oldalán lehettünk, csak akkor kezdtünk el gondolkozni rajta, hogy mi is történhetett volna…
Azelőtt csak egyszer jártuk meg a medvével, amikor kimentünk a vágásba szamócát szedni. Olyan apró volt, hogy míg egy kicsi vödröt teleszedtünk, hát elment a nap is vele. De abból olyan jóízű lekvárt főzött édesanyám, hogy semmihez se volt hasonlatos. Na, ahogy megtelt a vödröcske, hát egyszer csak halljuk, hogy ott recseg-ropog valami nem messze tőlünk. Gondoltuk mi, hogy medve közeledik, két testvérem vödrökkel kezében menekült, én meg épp a lábamnál levőt felrúgtam véletlenül, de kit is érdekelt akkor? – úgy szaladtam, mint aki eszét vesztette. Csak utána szántam- bántam, hogy egész napi munkám odalett. Oda se mentünk többet vissza. De még a Küküllőnek arra a részére se, se szőnyeget mosni, se kapálni, csak egyszer ősszel, amikor töröbúzaszedés volt. De akkor is csak messziről sandítottunk a túlsó domboldalra, az erdő felé.