Szász István: A káplárkirály és udvarhelyi barátja

Ugron Ákos székelyudvarhelyi földbirtokos (akinek családjáról egyszer Tomcsa Sándor, a kitűnő humorista ezt írta: Immár úgy vagyunk az Ugronokkal, mint a pityókával. A java a földben van…) az első világháborúban ütegparancsnok volt valahol Albániában. 1915-ben a központi hatalmak által megszállott albán területről önkénteseket toboroztak, és egy fiatal, németül tudó káplár került a keze alá, aki rövidesen az üteg legnélkülözhetetlenebb embere lett. Őt használták fel az élelmiszerek beszerzésére, kényszerrekvirálásokra, majd a Monarchia összeomlásakor, Ugron bizalmával alaposan visszaélve, a nagy fejetlenségben eltűnt nemcsak a reábízott kasszával, hanem a visszavonulókhoz csatlakozó egyik jezsuita kolostor tagjainak féltett kincsével — a templomi kegyszerekkel együtt.
Az első világháborút követő években, amikor Albánia területéért és kegyeiért valóságos versenyfutás kezdődött Jugoszlávia és Olaszország között, Ugron Ákos egykori káplárja a névtelenség homályából a politikai élet porondjára lépett, és az olaszpárti politikusokkal szemben Belgrád-párti csoportot szervezett: megalakította a Miridita pártot, s amikor Olaszország elismerte Albánia függetlenségét, Ahmed miniszteri tárcát kapott, és a belügyek élére állt. A jugoszlávoktól kapott anyagi segítségből földbirtokokat vásárolt, s amikor elég erősnek érezte magát a miniszteri székben, megbuktatta a kormányt, és új kormányt alakított, természetesen saját elnöklete alatt. Ekkor már az ország legnagyobb földesura volt, s hogy vagyonát tovább gyarapítsa, hozzáfogott Albánia iparosításához. Ehhez azonban külföldi tőkére volt szüksége, gyorsan szakított a jugoszláv orientációval, és Mussolini kegyeit kezdte keresni. A Duce felmérve a balkáni helyzetet, habozás nélkül baráti jobbot nyújtott Ahmednek, ami aztán magával hozta az olasz tőke beáramlását. Gomba módra kezdtek elszaporodni a közös olasz—albán, illetve olasz-Ahmed vállalkozások, amik újabb milliókat jelentettek. Hogy pozícióját még jobban megerősítse, féktelen terrorral köztársasági elnökké választatta magát, majd 1928-ban visszaállította az albán királyságot, és I. Zog néven királlyá lépett elő. A dinasztia alapításához azonban királynéra is szükség volt. Követeinek, bármennyit házaltak is az európai udvarokban, mégsem sikerült feleséget felhajtaniuk felséges uruknak. Igy aztán az Apponyi grófok egyik elszegényedett ágának hajadonját, Apponyi Geraldina grófnőt vette feleségül, és a rossz nyelvek szerint a menyasszony hozományát Horthy parancsára a magyar államkassza fedezte. Idősebb olvasóim bizonyára emlékeznek még azokra a pesti rádióban és magyarországi sajtóban közölt színes riportokra, amelyekben beszámoltak a fiatalok megismerkedéséről és a keleti mesékbe illő pompával megrendezett esküvőről.
Abban az időben Magyarország római nagykövete Hory András volt, aki egyben Horthyt Tiranában is képviselte. Hory nyári szabadságát a Székelyudvarhely melletti Homoród-fürdőn töltötte, baráti kapcsolatok fűzték Ugron Ákoshoz, aki egyszer háborús élményeiről beszélve, egy bizonyos Ahmed nevű káplárjáról is megemlékezett, aki az üteg pénztárával meglógott. Ugron legnagyobb bámulatára Hory elmondta, hogy az egykori káplár szédületes karriert futott be, azonos I. Zog albán királlyal. Ugrón megkérte Horyt, hogy legközelebbi tiranai látogatása alkalmával említse meg őt is, s egyben tolmácsolja legőszintébb szerencsekívánatait. Hory a következő nyáron beszámolt a Zoggal való találkozásról, és elmondta, hogy amikor Ugront szóba hozta, őfelsége arca örömre gyúlt, és ama legmagasabb kívánságának adott kifejezést, hogy Ugron urat, egykori „szeretett bajtársát” mint vendégét Tiranában üdvözölhesse.
Ugron abban az időben nyakig úszott adósságaiban, mégis sikerült nagyobb összegű kölcsönt felhajtania, és Rómán át Tiranába utazott. A két egykori „bajtárs” viszontlátása megható volt, legalábbis így mondotta el nekem Ugron Ákos, amikor utazása felől érdeklődtem.
Őfelsége I. Zog dolgozószobájában fogadta, és hosszasan elbeszélgettek. Számtalan közös harctéri emléket idéztek fel, de arról a bizonyos pénztárládáról meg a jezsuiták kegyszereiről mindketten mélyen hallgattak.
A székelyudvarhelyi földesúr napokon át vendégeskedett Zog udvarában, azonban Őfelsége éppen azokban a napokban az Anglo-Persian Oil Companyval folytatott beható tárgyalásokat a Valona közelében sejtett kőolajmezők feltárása érdekében, nem sok időt szentelhetett a barátjának, ezért bemutatta húgait, akik Ugron szerint „bűbájos teremtések” voltak: Myzejen, Ruhijé, Szenidzse és Maxidé királyi hercegnők; köztük a legidősebb Szenidzse őfenségét valósággal meghódította Ugron Ákos, és amint később kiderült, a tiranai udvar behatóan érdeklődött az udvarhelyi arszlán családfája felől, és amikor megtudták, hogy az ősi Rabonbánok ivadéka, Európa legrégibb családjának a sarja, komoly házassági terveket kezdtek szövögetni. Ugron azzal hagyta el Tiranát, hogy a következő nyáron ismét ellátogat, idehaza aztán maga gondoskodott, hogy a házassági kombináció az Ugron kúriából kiszivárogjon, ami aztán újabb adósságtörlesztési haladékot eredményezett.
A frigyből nem lett semmi, viharfelhők kezdtek Albánia felett tornyosulni, I. Zog őfelségének fontosabb teendői akadtak. A „nép akaratából uralkodó” Zog 1939-ben szakított az olasz orientációval és az angolszász hatalmak felé kezdett kacsingatni, ami Mussolinit annyira felháborította, hogy elrendelte Albánia megszállását. Zog őfelsége meg sem kísérelte az ellenállást, hanem miként 1918-ban is tette — kereket oldott, csakhogy ezúttal nem egyszerű vaspántos ládával meg kegyszerekkel szelelt el, hanem az Albán Nemzeti Bank aranyfedezetével, amivel a második világháború után elkergetett Bao Day vietnami királlyal és a később trónfosztott Faruk egyiptomi uralkodóval együtt hatalmas vendéglátóipari vállalatot gründoltak a francia Riviérán. Őfelségét idült alkoholizmus vitte a sírba 1961-ben. Egykori parancsnoka, Ugron Ákos a második világháború idején halt meg agylágyulásban.
Nemrégiben egy képes magazinban láttam Zog özvegyének és fiának a fényképét. A negyvenkét éves extrónörökös kijelentette, hogy nem adja fel a reményt, bízik abban, hogy az albán nép visszahívja a trónra … Az egykor valóban szép Geraldina királyné — hogy is mondjam? — kissé megöregedett…

I. Zogu

Forrás: Szász István: Bika a toronytetőn. Anekdoták, történetek. Dacia, 1983.