Dancs Artur: Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (8)
SMS-ek a Burzsuj Disznó teraszán
Három hónappal az után, hogy ugyanott „előkerült” Monet, és pontosan egy hónappal az után, hogy Elio és Oliver nyomába eredtem Észak-Olaszországban, ismét a Burzsuj Disznó teraszán találtam magam Los Angelesben, ugyanannál az asztalnál. Most egyedül ültem, és a szépmosolyú langaléta pincér helyett is egy semmilyen leány hozott lórúgást nekem a kora reggeli órán.
Két dolog járt csak a fejemben. Az egyik Malibu volt, mert oda készültem – egy röpke csavargás erejéig. A másik meg…
„Tudod, hol leszek holnapután délben?…”
A válasz üzenet percekig váratott.
„Azt sem tudom, most hol vagy”
„Ahol utoljára megöleltelek, mert megtaláltad nekem Monet-t”
„És te megtaláltad magadnak?”
„Még kell egy út hozzá”
„Te és a te útjaid…”
„Kék és zöld között a szürke csík”
„Ha ott lennék, most én ölelnélek meg”
„Miért?”
„Érted. És az útjaidért”
„Hol leszek holnapután délben?”
„Valahol Észak-Olaszországban…?”
„Rendben: ölelj meg.”
A Burzsuj Disznó
A pálmafák királynője
Amikor Monte Carlo után, az alagutat elhagyva, a kis monacoi kihagyás után ismét francia földön kanyargott a vonatom a Côte d’Azur kacskaringós magaspartja mentén, alig bírtam magammal, hogy végre átérjek olasz földre.
Nem volt nekem annál tovább semmi bajom a franciákkal, hogy nem szeretem őket, és hogy izzadságszagúak, barátságtalanok, és még sztrájkolnak is a vasutasok hetek óta, ami miatt Nizzából csak egy órás késéssel indulhattam el úticélom felé. És cseppet sem érdekelt, milyen szépségeket rejtegethet számomra a francia riviéra. Bár, mint megtudtam, ezt a kifejezést – mint annyi mindent mást, a franciák nem haszálják előszeretettel, sokkal inkább az angolok találmánya, és ők is használják így. A Côte d’Azur-t, mint a francia déli mediterrán tengerpart megnevezése, Stéphen Liégeard alkotta, mikor ezt a címet adta könyvének. Ő ugyanis Dijonban, a Côte d’Or tartományban született, s abból képezte a regénye címét, s talán eszébe sem jutott, hogy immár így marad fenn ez az örökkévalóságnak onnan tovább. Hogy mind több olasz szállt fel a vonatra, számomra már jó jel volt, mert az olaszokat viszont nagyon megszerettem, és a csodaszép panorámaként elém táruló francia kisváros, Menton után, amit a feljegyzések szerint Viktória királynő olyannyira kedvelt, hogy rendszeresen látogatta, mégis Ventimiglia, az olasz határváros hatott valóságos felüdülésént. Nem ez volt az úticélom, bár innen, ha nem unom, gyalog is folytathattam volna az utam. Amint leszálltam a késéssel érkezett francia vonatról, első dolgom volt kiszaladni az utcára egy kis olasz levegőt és hangulatot magamba szippantani. Aztán már nyugodtabban felszállhattam az első vonatra, és pár perc alatt kígyózott is be a szerelvény a kis mesebeli, rózsaszínre festett állomásra, amelynek peronján nagy kék tábla jelezte, hogy megérkeztem Bordigherába.
Azóta vágytam ide, hogy megtudtam létezését. Nem volt egyértelmű, ugyanis André Aciman „Szólíts a neveden” (Call Me By Your Name, azaz CMBYN) című könyvében következetesen kerülte a helyszín megnevezését, és ha kénytelen volt mégis valahogy megnevezni Elio és Oliver történetének helyszíneit, akkor csak a városok kezdőbetűit használta, ebben az esetben a B-t. Ha az első utazásom Észak-Olaszországba Elio és Oliver nyomában Luca Guadagnino filmfestméye margóján vitt el Cremonába, azokra a helyszínekre, ahova a filmrendező áthelyezte Aciman szereplőinek történetét, ez az utazás most a szerző által a könyvben bemutatott eredeti helyszínt célozta meg. Hosszas kutatások vezették a fonalat Bordigherába, és a döntő segítség pontosan Monet kapcsán érkezett. A könyvbéli leírásban Monet szirtje, ahová a mester festeni járt az egyik kulcsmomentum helyszíne, Aciman Monet’s Berm-ként emlegeti. Monet nagyon sok híres festményét festette 1884-es itt tartózkodása idején Bordigherában, darabjaira kellett a könyvet szétszednem ahhoz, hogy kiderítsem, pontosan melyik festmény vezet majd fel a szirtre, ami azért is fontos, mert ennek a festménynek egy képeslapra másolt kópiája az az emlék, amivel Oliver a mindent megváltoztató nyár végén Olaszországból hazatér New Yorkba. És amely képeslap aztán egy életen át elkíséri Elio, és annak a nyárnak az emléke gyanánt. Be kellett előzetesen, a technika segítségével virtuálisan alaposan járnom Bordigherát ahhoz, hogy kezdjen összeállni valamilyen összefüggő kép az egészről.
Mire a tüdőszínű kokett kis vasútállomáson leszálltam az azonnal továbbinduló vonat lépcsőjéről, és kiléptem az állomás előtti térre, annyira jól ismertem Bordigherát, ahol a valóságban soha életemben nem jártam azelőtt, hogy bekötött szemmel is el mertem volna indulni a mindent tudó és látó biztonságával. De olyan nagy pazarlás és vétek lett volna bekötött szemmel mennem, amikor olyan gyönyörűség fogadott, mint amilyent a virtuális utazások, a fényképek, a leírások sem voltak képesek kellőképpen felvázolni és előre vetíteni nekem. Azonnal megértettem, mitől lett Bordighera beceneve a „A pálmafák királynője”. Ezt a megtisztelő nevet is ugyanaz a Stéphen Liégeard adta a városnak könyvében, aki az Azúr-partot is elkeresztelte. Amellett, hogy több oldalban is méltatja Bordigherát, nem mulasztja el megemlíteni, hogy III. Napoleon felesége, a franciák utolsó császárnéja, Eugénie de Montijo is vendége volt az olasz riviéra gyöngyszemének, 1886-ban ugyanis a Bordighera és San Remo közötti öbölre néző Grand Hotel láthatta őt vendégül. Mind az állomást övező Hősök tere, mind az innen fakadó Corso Italia bulvár, ami egyenesen a hegyen díszelgő villanegyedre mutat, bővelkedett a mindenféle pálmákban, kókusz-, legyező-, datolyapálmák alacsonyabb és magasabb sora tette még hangulatosabbá a színes, elegáns és impozáns villákat felsorakoztató utcákat a délutáni szieszta után ébredező, narancssárga fényben fürdő tengerparti kisvárost, amit minden pillanatában cirógató tengeri szellő simogatott, mint egy mindenhonnan előbukkanó tündér.
A cremai élményeken felbuzdulva, megint csak nem szállodába foglaltam szállást, hanem kiadó lakást kerestem a belvárosban. Francescával ellentétben, Lilian, bordigherai házigazdám nem várt személyesen, de ezt a francia vasutak által okozott késésnek róttuk fel, és különösebben nem is bántam, hogy felesleges udvariassági körökkel nem kell majd az időt tölteni. Ez az alig több, mint egy nap az olasz riviérán, ha úgy vesszük, munkahelyi ajándék volt számomra – mint mindig, most is a Crew Control segített rá cseppet. Szolgálati úton cikáztam a kontinensek közt, és Los Angelesből érkezve Oslóba úgy adódott, hogy a három pihenőnapom éppen arra az időre esett, amikor Norvégiába értem. Mivel épp előző utamon voltam Oslóban pár napot, nem sajnáltam ezt a pihenőt olaszországi utazásra fordítani Norvégia helyett, és mivel a legegyszerűbb és leglátványosabb megoldás ez volt, Dél-Franciaországba repültem, és Nizzából vonattal utaztam végig az Azúr-parton az olasz kisvárosig. Lilian dolgára sietve, a kulcsokat a szomszédos piazzettán egy bárban hagyta, ami az állomásról felsétálva éppen utamba esett, és megfelelő alkalmat biztosított máris számomra felfrissíteni olasz nyelvtudásomat Laurával, aki az Eclisse bárpultja mögül fogadott a lakáskulcsokkal. Ez máris olyan otthonossá tette számomra ezt az egész ittlétet, ha az nem lett volna elég, hogy az előzetes kutatásaimból minden olyan ismerősnek hatott nekem itt, mintha életem szép éveit töltöttem volna itt.
A Garibaldi téren, még mielőtt felszaladtam volna lecuccolni, és a szétizzadt ruháimat egy frissítő zuhanyt követően lecserélni friss szagúra, megálltam egy pillanatra a Piave emlékmű előtt, és hosszasan bámultam magam elé. Az első világháborús emlékmű rengeteg gondolatot ébresztett bennem. Többek közt az sem stimmelt nekem, hogy a könyv szerint egy tengeri szellő átjárta tágas piazzettáról lép át ide Elio, amíg Oliver a fordításait intézi, azt követően, hogy Elio legnagyobb titkáról vallott neki korábban azon a bizonyos magas téren egy napsütötte nyári délelőttön, ahonnan lelátni a végtelenkék tengerre. Sehol nem volt a közelben ilyen piazzetta, a színes épületek elfogták a kilátást, és a Garibaldi tér nem is volt magasan. Szeretem a megfejteni való rejtélyeket. Ebben az esetben azonban fennállt az az eshetőség is, hogy az egész csak fikció, és akkor a könyv szerint akármerre is lehettek, az egész csak kitaláció. Ebben a fázisában utazásaimnak azonban már egyet biztosan tudtam, nem kitaláció, már csak meg kellett fejtenem a titkot, hisz ezért jöttem. Csak reméltem, erre lesz elegendő időm a rövid látogatás alatt. Így hosszabban most nem időztem itt el, hanem felsiettem a lakást átvenni. Amikor a redőnyt felhúztam a konyhában és kiléptem az erkélyre újabb ismeretlen ismerős tekintett le rám a közel-távoli óváros tetejéről: San Giacomo haranglábja, amit mind Monet festményeiről, mind a könyvből jól ismertem. Úgy éreztem, a lehető legjobb helyre érkeztem ismét. Elmondhatatlan izgalom lett úrrá rajtam, és alig vártam, felfrissülten útra készen álljak személyesen is magamba fogadni ezt az újabb mesét.
Pusztai Péter rajza