Minden mértéktől szabadultan
süllyed a narancs s a lila glóriája,
levetett, szétdobált szennyes
az égalji felhőzet s hegyek 
duzzadó keble
lesz egyre sötétebb –
Egy hegedű szól szaggatottan,
mintha láthatatlan bérház
legfelső szintjéről,
kihunyt korok alvatag széléről –
már csak el kell képzelnem
a se fiús se lányos angyalt,
amint aranyló fejét
álmodozva hajtja rá a hangszerre
s dús selyemlepléből
kilátszik porcelánujja,
(lepke-finoman szálldos
a vibráló nyakon)
még csak ki kell találnom
a mély-zöld vizet,
mely habként felemel
s én -akárha szétomló hússal –
hagyom.