Ónkupa.
Tyúkketrec szerű, állami faágy.
Lándzsás katona,
orrvédő lemez,
mellkashoz tapadó
hasított bőr vért.

A vád tanúi
vékony hangú,
hisztérikus ifjak.
Visibálnának,
könyörögnének,
ordítva hízelegnének,
ha nekik kellene bürköt inni.

A filozófus lejárt.
Le bizony,
a „Vangelisz
Buránájába” belé!!

Jóképű férfiak hozzák a bürköt.
Mint a filmszínészek valamennyien,
közbe’ bürköt hoznak.

Bólintanak a bürök körül;
még kavargatják
valami kanáltalanul hosszú keverővel.

Jön a végső,
kakassal való tartozásra utalás.
Egy filozófus tartozik
egy ázott tollszagú,
csapzott szárnyassal,
de tesz róla,
hogy e tyúkketrec szagú mulasztásán
enyhítsen valamicskét.

A bürök nem rossz.
Kóstolgatja, mint a gyógyvizet.
Javasolják, hogy igyon, igyon.
Kínálgatja:
„Ti is,
ti is,
férfiak!”
Aztán mélyebbeket kortyol
és furcsábbakat lát.

Az utolsó kortyokat
mintha már nem is ő nyelné,
s mintha már nem is a bírák néznék,
hanem sakál- és sasfejű,
tógás istenségek.

Ez amúgy rendben is volna,
hiszen nem ő akart inni,
hát nem is ő iszik,
s méltatlan dolog a vesztén gyönyörködni,
így nem is bírái szemlélik
annak kimúlását,
aki nem ő,
csak valamiféle ködös végrehajtója
az ego kelletlen parancsának.

Jön Vangelisz –, feje sakál;
jön Burána –, karvalyfeje van;
jön egy harminchárom éves
zsidó ifjú a jövendőből(,)
csuklóján olyan vastag, ronda szeg nyomával,
amilyent nem kalapáltak még a hajítógépészek.

Bármikor kiszállhat immár.
Kiszállni semmi.
Odaáti bírák moraja keveredik
az új világ isteni hangzavarával –,

miközben
Szókratész halála
nem kavar túl nagy port,
öreg kakas levágása csupán,
kicsi,
pitiáner,
homokos bosszú;
egy utcával arrébb
már a phallosz se tud róla.

Mások sajtot esznek,
salátát, sülteket,
habszivacs-sziklákon
kortyolnak gyantás bort.

Budapest, 2011. II. 6.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ