Mintha a legnagyobb csapás mégis a fiatalság lenne, amely olyan, mint az öregség, de a beletörődés képessége nélkül. Boldog pillanataimnak holdudvara van: az előtte történt, s kissé az utána következő jelenetek, tárgyak, körülmények kinagyítódnak és évtizedekkel később is pontosan felidéződnek. A nagy csapásokkal is így van, azoknak is van aurájuk. De egyik kudarcélményemnek nem nagyon van. Annak a két napnak, amely számomra a sikertelen egyetemi felvételit jelentette. Nem tudom, mit vacsoráztam az írásbeli vizsga előtt, nem tudom, mit álmodtam előtte, kikkel találkoztam az egyetemre menet, s azt sem tudom, hogy a biztos elégtelen eredményt lelkileg hogy’ fogadtam. A katonaság alól már felmentettek, így nem várt rám tizennyolc hónap értelmetlen stressz, mégis(,) valami kolosszális kudarcélmény szállt meg, ami csak később bontakozott ki. Leírhatatlan embertelenség a felnőtt társadalom részéről, hogy egy délelőtt szellemi erőnléte döntsön afelől, hogy a fiatalra másfél év latens életveszély és kietlen ridegség várjon, vagy vagány társaság, szellemi ragyogás, jó heccek, bulik — ja és talán nagy tudású professzorok élményszerű előadásai. Kiesni a vizsgán nem a lustaság önsorsrontása, hanem a derékhad közönyös farkastörvény-teremtése a fiatalok számára: hulljon a férgese! Boldog nyaraim minden kiszögellése megragadt bennem, minden tárgya drágakő, minden szereplője bergmani alakítást nyújt. A felvételi — ha ugyan annak lehet nevezni — csupaszon és ridegen önmagával egyenlő; nincsen kísérőzenéje, nincsen rávezetője, nincsenek utólagos felírások a vásznon. Bélukának nem sikerült… — szögezi le bennem egy korosodó férfi minden szentimentalizmus nélkül, mert ha nincs vigasz, sírni sem érdemes.

Budapest, 2018. VI. 15