Egyszer álmodtam egy fát:
távol az embertől,
sűrű erdő közepére.
Moha és páfrány nőtt körötte,
az erdőn túli világ gyönyörű rétekkel,
illatos vad virágokkal volt tele.

Szeretve, féltve őt, úgy nevelgettem,
mint gyermekét a jó szülő.
Hogy soha semmi baj ne érje,
minden éji álomban ott voltam mellette,
lássam, érezzem finom illatát,
halljam, ha szólna hozzám.

De nem szólt, egyetlen szót sem.
Azonban az erdő, egyre gyakrabban
felmorajlott, zengett-zúgott, mint az ég nagy viharban.
Nap mint nap itt fejsze csattog! – hallottam
fejemben a hangokat, szívet fájdító szóalakban.
És akkor álmodtam, hogy ember vagyok.
Ki a fákhoz tartozik.

És fákat ültetni jöttem, csöppnyi csemetéket,
százakat, ezreket, milliókat, mert sikolt, kiált az erdő,
pusztul a táj, a fa, a bokor, a rét összes fűszála, szépséges virága,
lám, menekülnek az állatok már,
nekünk, lassan semmink nem marad,
se erdő, se fa, se levegő, se szó –
tovább vágja kegyetlenül
az ember maga alatt a fát.

Az erdő, mi magunk vagyunk!
Hát, nem értitek?