Szász István: Lókötő gróf

A messzi Normandiából származó kóborlovas-ivadék Norman grófok évszázadokkal ezelőtt kalandozásaik és szerencsés házasságaik során egyre keletre tartva — Erdélybe vetődtek. A család egyik ága a Segesvár közelében lévő Szederjesen telepedett le. Utódai esztelen költekezések és dorbézolások (a közelben teremnek azok a tüzes Küküllő menti borok) folytán szép lassan a tönk szélére jutottak. Az utolsó Normanok már csak egyszerű földszintes kúriában húzódtak meg, nem messze a segesvár—brassói vasútvonaltól. Az öreg grófné, aki valamikor a bécsi udvari bálok ünnepelt nyitótáncosnője volt, öregségére egyéb szórakozás hiányában télen-nyáron, éjjel-nappal a kúria előtt eldübörgő vonatokat számolgatta és pontosan bejegyezte naplójába. Később a libapásztorlányból előléptetett komorna segítségével vette lajstromba a vonatokat.
A századforduló utáni években Norman Louis gróf volt a szederjesi birtok gazdája, már csak az egykor hatalmas uradalom roncsaiból tengődött. Ez bizony kevésnek bizonyult a gróf passzióira, s a vagyon zsugorodásával párhuzamosan kénytelen volt a szebbik nem iránti igényét is csökkenteni. Az ünnepelt orfeumi táncosnők egykori helyét olcsó kasszírnők foglalták el, később pedig tűzrőlpattant cigány menyecskék lopakodtak be a méltóságos úr szívébe.
Norman gróf úr valamikor versenylovakat tartott, később már csak néhány vitatható eredetű telivérre tellett neki, s ezeket nemegyszer grófi rangjával egyáltalán nem összeegyeztethető módon szerezte. Azt beszélték róla, hogy egy alkalommal saját méltóságos kezével kötötte el Hetúr határában egy szász gazda lovát. Amikor a csendőrök hosszas keresés után a szederjesi istállóban a ló nyomára bukkantak, őméltósága azzal érvelt, hogy elbitangolt jószágnak nézte és ezért „istállózta be”, hogy majd a gazda jelentkezésekor átadja neki. Igen ám, de kiderült, hogy a „beistállózott” lóra már passzust is szerzett, sőt Ugron Zoltán fiátfalvi földbirtokostól előleget is felvett. A sikertelen lókötést végül sikerült eltussolni, a szász gazda egy csikót kapott a visszaszármaztatott lovon felül, és visszavonta a panaszát. A gróf úr cigány kupecekkel praktikálva egészen jó üzletággal bővítette ki a szederjesi gazdaságot: potom pénzen megvette a környékbeli cigány és más lótolvajok paripáit, gebéit, feljavította őket, passzust szerzett rájuk, és mint saját tenyésztésű állatokat a császári és királyi hadsereg nyakába sózta. Egy mohai cigány kupeccel szövetkezett, aki állítólag nagyszerűen értett a „lófogak hamisításához”, csiszolással, égetéssel még a virslijelölt gebéket is meg tudta „fiatalítani” — és valóságos hadseregszállítóvá lépett elő.
Szederjes körül valamikor hat falu került lótolvaj hírbe —. a lókötő cigányok révén. Nemhiába tartotta róluk a szólásmondás:

Moha, Petek, Pálos,
Buda, Bene, Pálos,
Ott kereskedj, káros!

Különösen az első világháború idején szaporodtak el a lólopások. A lósorozó bizottságok nem nagyon firtatták a lovak eredetét meg a passzusok hitelességét. Norman lovait minden nehézség nélkül bevették a kincstári állományba.
Ekkor figyeltek fel a hatóságok egy új szólásmondásra:

Ha eltűnt a deres,
Normanéknál keresd!

Végül a csendőrség rajtaütésszerű vizsgálatot tartott a szederjesi istállóban, s jó néhány elkötött lóra bukkant. A kúriában pedig pontos lajstromot találtak az elkötött és értékesített lovakról. A grófnak sikerült a botrányt egyelőre eltussolnia, de aztán következtek a forradalmi idők, és 1918 novemberében az ügyészség elrendelte a vizsgálatot, és orgazdaság címen vádat emelt ellene. Igen ám, de soha ki nem derített körülmények között az ügy aktái eltűntek a segesvári ügyészség irattárából, és a pört soha nem lehetett rekonstruálni. Norman, hogy biztosabb legyen a dolgában — politizálni kezdett: előbb az Averescu-féle néppárt szekerét tolta, majd a liberálisokhoz szegődött, akik örvendtek, hogy egy valódi gróf hozzájuk csatlakozott.
1944 őszén ismerkedtem meg Norman gróffal. A Magyar Népi Szövetség központi lapjánál, a Brassóban megjelenő Népi Egységnél voltam szerkesztő, amikor az egyik szederjesi parasztlevelezőnk hiteles adatokkal alátámasztott beadványa és a demokratikus szervezetek által is igazolt tények alapján beszámoltunk a gróf féktelen feketézéseiről. Norman gróf dörgedelmes levélben sajtópörrel fenyegetőzve helyreigazítást követelt. Egy reggel betoppant a szerkesztőségbe, és hosszas kimagyarázkodásba kezdett: ő nem volt sohase reakciós, mindig a néppel tartott, soha nem kupeckedett, nem feketézett, a parkban verembe rejtett gabonát a németek elől dugta el és éppen most akarta ki vermelni stb., stb. Végső érvként hangoztatta:
— Kérem, én becsületes ember vagyok. Talpig…
— Úriember! — vetettem közbe.
— Hát úgy is mondhatjuk — mosolygott hozzá.
— Hát ha ön talpig úriember, hogy egyeztetheti össze úriemberi mivoltával, hogy titokban gabonapálinkát főzet és feketéző emberei útján hozza forgalomba? Nézze kérem, itt vannak a bizonyítékok, amiket tegnap kaptunk kézhez.
A gróf közelebb lépett hozzám és szelíden kezdte:
— Uram, ön nyakkendőt visel, nyilván úriember … Nézze kérem …
— A nyakkendő nem sokat bizonyít.
— Mondja kérem, nincs itt a szerkesztőségben egy úriember, akivel beszélhetnék?
— Nincs — válaszoltam. — Itt nincsenek úriemberek, legkevésbé olyanok, amilyeneket ön keres.
— Hát akkor jó! Most már tudom, hogy milyen mismás társaság ez! — s azzal sarkon fordult és kidobogott a szerkesztőségből …

Forrás: Szász István: Bika a toronytetőn. Anekdoták, történetek. Dacia, 1983.