A nagy találkozás Monet kilátóján

Amellett, hogy elsődleges célom az olasz riviérán az volt, hogy minden pillanatot teljes mellbedobással élvezzek, néhány dolognak feltétlenül utána szerettem volna járni zarándokutamon Elio és Oliver, és immár Monet nyomában. Tisztázni szerettem volna a könyvbéli történet helyszíneit, ahogyan azokat Cremonában is tettem április végén a filmben használt helyszínekkel kapcsolatosan. Logikai játék, kíváncsiság és személyes lélekutazás volt ez az egész, ezáltal pedig elmondhatatlanul izgalmas.

Konkrétan a kis, mediterrán tengeri szellővel átjárt teret kutattam a Piave emlékmű közelében, ahonnan kilátni az Azúr-partra, majd eljutni Monet szirtjére, ahonnan a Bordigherai látképet festette, és utolsó percben egy másik programpont is került, ami jobbára Monet-val függ össze. Párizsban voltam már, néhány nappal az ideérkezésem előtt, a vonatjegyeimet intéztem a nizzai Côte d’Azur repülőtérről az olasz riviéra kisvárosáig, és Los Angelesbe készültem épp, amikor rábukkantam egy érdekes információra a Moreno kerteket illetően, ahová Monet és más híres impresszionista is bebocsátást nyert alktotás céljából. Ekkor találkoztam először Pompeo Mariani nevével, az olasz impresszionista és orientalista festő ugyanis a múlt század elején éppen azt a parkrészt vásárolta meg, és építtette oda alkotóműhelyét, ahol a híres Monet festmények készültek a Bordighera sorozatban – eltekintve az általam korábban Los Angelesben és Párizsban is látott alkotásoktól, amelyekről a korábbiakban említést tettem. Pompeo Mariani hagyatékát ma egy alapítvány kezeli, és az alkotóműhely és a híres kert előzetes egyeztetéssel, a jelenlegi házigazda engedélyével zárt körben megtekinthető. Nem is tétováztam sokat, levelet írtam Carlo Bagnasconak, amelyben engedélyét kértem egy röpke vizitre az általa birtokolt kertrész meglátogatására. Hogy biztosabb legyek dolgomban, leendő házigazdámat is megkértem, nézzen utána a lehetőségeknek, hogy egynapos ottlétem alatt bejuthassak a Moreno kert szentélyébe, a Mariani villa területére. Mind signore Bagnasco, mind Lilian válasza egyszerre érkezett meg, amikor már Los Angelesben, a Burzsuj Disznó teraszán készítettem elő az utolsó technikai részleteit az olaszországi utazásomnak.

„Szerdán délután 16 órakor várom a villában” – szólt a tömör válaszüzenet a Mariani villából. Vasárnap reggel volt, lórúgást szürcsölgettem a Burzsuj Disznó teraszán, és előttem volt még egy repülőút Los Angelesből Oslóba és onnan Nizzába.

Egy futó reggeli záport követően, amitől kissé megszeppentem egy pillanatra, a szerda délelőtt aztán napsugarasba fordult csakhamar. A szomszédos Garibaldi tér Piave emlékművétől céltudatosan haladtam felfelé az óvárosba vezető meredek macskaköves sétányon arra a kis térre, amit előző este már felfedezni véltem, mint a két főszereplő, Elio és Oliver nagy beszélgetésének helyszíne, és próbáltam kitalálni, miért nem tesz az író említést róla, hogy a piazzetta és a háborús emlékmű között a valóságban nem csak néhány lépésnyi távolság van. Nincs ugyan messze onnan, de mégsem csak pár lépés. A reggeli napsütésben elém táruló tér az este látott panorámánál is lélegzetelállítóbb volt. Nem volt korlát, datolyapálmák, yuccák, mediterrán fenyők és kaktuszok szegélyezték, de tovább haladva a városháza palotája mögött a buja növényzet mintha széthajolna, hogy szabad kilátást biztosítson annak, aki a fák hűvös takarásából tekintetükkel be akarják fürkészni az egész riviérát. Mintha a könyv leírása elevenedett volna meg, előttem terült el a táj. A végtelen kék tenger, amelynek távolában az öböl túloldalán Nizzáig is el lehetett látni a derűs reggelen, amott a Terra Santa templom tornya jelzi az alsó várost kimagasodva a villák és háztetők erdejéből.

A piazzetta szélére sétáltam, pontosan, mint Elio és Oliver azon a nyári reggelen, és lenéztem a magasból a két öblöt elválasztó fokra, Cape Sant’ Ampeliora. A város védőszentjéről elkeresztelt sziklás fok mélyen nyúlik az öbölbe, ezáltal az olasz riviéra legdélebbi csücske, egyúttal a Côte d’Azurtől eddig a pontig húzódó Riviera dei Fiorit, a Virágok Riviéráját választja el a San Remo-öböltől. Ampeliót nem csak azért választották a város védőszentjének, mert ezt a tengerbe nyúló sziklaszirtet választotta otthonává, és ahol a legenda szerint i.sz. 428-ban sziklaágyán örök nyugalomra tért, hanem mert – szintén a legenda szerint – ő volt az, aki az első datolyamagvat hazájából, Egyiptomból idehozta és elültette. A város neki is tulajdoníthatja ezáltal jelképesen a „Pálmafák királynője” címet, mint az első európai település, ahol a datolyapálmák megteremtek. Ez a cím azzal a privilégiummal is jár, ami mai napig Bordighera sajátja, hogy a Vatikánnak a hagyományos húsvéti szertartáshoz jelen korunkban is innen és csakis innen viszik a pálmaágakat. Ampelio szentté avatását követően, a XI. században a város egy román stílusban készült, a Szent Benedek rendhez tartozó kis templomot építtetett a szirtre, amelyet a XV-XVI. században bővítve egy Sant’Ampeliót ábrázoló fából faragott szoborral is gazdagítottak, ami az oltár fölött ma is megtekinthető. A kriptát a tengerre néző ablakokon beszűrődő mediterrán napfény világítja meg, és ott látható az említett kőágy is, amely a dél-francia La Turbie városából származik, alig pár lépésre a mai monacoi hercegségtől, és a legenda szerint Augustus császár trófeájából való, amelynek maradványait a kisváros ma is őrzi. A kistemplom pedig az olasz nemzeti örökség része lett.

Amikor a tenger fölé emelkedő piazzetta szélére értem, egy párbeszéd foszlányai csengtek vissza a fejemben:

„Oliver: Ugye, tudod, kiről mondják, hogy a közelben fulladt a tengerbe…

Elio: Shelley.

Oliver: És azt is tudod, hogy mit tett a felesége, Mary és barátai, mikor a testét megtalálták?

Elio: Core cordium, a szívek szíve – ezt kiáltotta egyik barátja, amikor a szívét kiragadta a felpuffadt testéből, mielőtt a parton elhamvasztották volna…”

A párbeszédben Percy Bysshe Shelleyre történik utalás. A Frankensteinról szóló regény híres szerzője ugyanis a közeli, úgynevezett „Költők-öble” részén a riviérának, San Terenzóban élt feleségével, Mary Shelley-vel a ma múzeumként szolgáló Magni Villában valamikor az 1800-as évek legelején, és az öbölben lelte halálát egy sajnálatos szerencsétlenséget követően.- Talán nem véletlen, hogy Olivernek ez éppen a De Amicis téren jutott eszébe, ez a neve ugyanis az oly sokat emlegetett piazzettának a tenger fölött. Edmondo de Amicis olasz novellista egyik legismertebb gyermekregénye a Cuore, azaz A szív, amelyet két kisfia inspirált.

„Oliver: Van bármi is, amit te nem tudsz?

Elio: Semmit sem tudok, Oliver. Semmit, de semmit.

Oliver: Nekem úgy tűnik, többet tudsz bárki másnál.

Elio: Ha csak tisztában lennél vele, mennyire keveset tudok dolgokról, amelyek számítanak…

Oliver: Milyen dolgok, amelyek számítanak?

Elio: Tudod te, milyen dolgok. Mostanra neked mindenkinél jobban tudnod kell.

Oliver: Miért mondod most mindezt el nekem?

Elio: Mert úgy gondoltam, neked tudnod kell

Oliver: Mert úgy gondoltad, nekem tudnom kell…

Elio: Mert akartam, hogy te tudd… Mert akartam, hogy te tudd. Mert senki másnak nem mondhatom el, csak neked.

Oliver: Tisztában vagy azzal, amit mondasz?

Elio: Igen, tisztában vagyok azzal, amit mondok, és te nem értettél félre semmit. Csak nem tudok jól bánni a szavakkal. De nem baj, ha úgy döntesz, soha többé nam akarsz hozzám szólni.

Oliver: Várj. Te azt mondod, amire én gondolok, hogy mondod?

Elio: Azt.

Oliver: Várj meg itt. Fel kell szaladnom átvenni a papírokat. Ne menj sehová.

Elio: Tudod, hogy úgysem megyek innen sehová.” *

A harminc év távlatából visszacsengő párbeszédben elmerülve a tekintetemet a végtelen tengerről elfordítottam, a bal vállam fölött felnéztem a mellettem magasodó park árnyas ösvényeire, az éjszaka, mikor itt jártam, nem láthattam semmit, sötét volt. Most előbb egy szökőkút, mögötte pedig, pár lépésre tőlem egy nagy kőtömb tűnt fel. Közelebb léptem, akkor láttam, a kőbe nevek vannak vésve hosszú sorban, azon fiataloknak a nevei, akik az első világháborúban estek el, a végzetes piavei csata áldozatai. A mediterrán szellővel átjárt tágas piazzetta fölötti háborús emlékmű rejtélye immár megoldódni látszott. Az emlékmű körüli padok egyikére leültem egy pillanatra, és hagytam, hogy a tenger felől érkező hűsítő szellő átjárjon, mielőtt a további titkokat felfedni elindulok, szinte-szinte időrendi sorrendben. Fel az országúton, amely a délelőtti órákban még talán nem annyira forgalmas, fel a legmagasabbra, ahol Elio titkos helyét sejtettem, Monet kilátóján. Kis kitérőt tettem a Villa Garnier irányába, amelyikre a magasból pazar kilátás nyílott. Charles Garnier, francia építész alkotói munkásságának kéznyomait világhíres épületek őrzik, hogy csak a Garnier palotát említsük Párizsban, amit jobbára a párizsi operaházként ismerünk, vagy a Monte Carlo-i kaszinó nagy koncerttermét Monacoban. Garnier olyannyira szerette Bordigherát, hogy saját nyaralót tervezett ide magának alkotóműhellyel együtt – ez a San Remo felé vezető országútra és sínpárra a domboldalról letekintő Villa Garnier. Emellett, mint említettem, a városháza épülete is Garnier munkája, mint ahogyan a Terra Santa templom a belvárosban, illetve a Bischoffsheim kastély, amely nagyon sok vonásában hasonlít az 1872-ben készült Garnier Villára.

Ennek a titkára is rá akartam jönni, elkezdtem, hát kutakodni. A Bischoffsheim kúria a via Rómán jobbára Etelinda néven ismert. Érdekes véletlennek volt köszönhető ennek létrejötte. A német bankár, aki Párizsban élt az operaház környékén, így került ismeretségbe Garnierrel, akit felkért egy vakációs palota építésére Bordigherában. A bankár nem volt pénzszűkében, grandiózus terveket kért Garniertől, és hogy Bordighera városában is megalapozza kényelmét és megvesse befolyását, pénzadománnyal támogatta a mai via Roma kiépítését, ami akkoriban még csak egyszerű földút volt, sőt, egy impozáns csillagvizsgálót is építtetni szándékozott a város feletti Montenero hegytetőre. A város akkori vezetésével azonban mégsem volt feszültségmentes a viszonya, ezért nem csak a villára szánt befektetést csökkentette drasztikusan, ezáltal arra kényszerítve Garniert, tervezze újra az egész projektet, hanem a csillagvizsgálót is francia területre, Nizza fölé építtette meg. Garnier pedig a hirtelenjött változtatások nyomására egy a Garnier villa tervein alapuló új projektet készített a Bischoffsheim villájára – innen a megtévesztő hasonlóság a kettő között. A német bankár azonban a város vezetésével kialakult konfliktusai miatt már nem óhajtott huzamosabb időt Bordigherában tölteni, érdekeltségeit Franciaországba helyezte át, és a villát prominens személyiségeknek adta ki bérbe. Vendégei között szerepelt Louis Pasteur is, a későbbiekben pedig maga Margit, a leendő királyné vendégeskedett itt 1879-ben édesanyjával, Erzsébettel. Margherita, I Umberto, olasz király későbbi felesége olyannyira megszerette a helyet, hogy a Bischoffsheim villához tartozó hatalmas terület egy részét felvásárolva a későbbiekben saját nyaralókastélyt építtetett ide, ahová a királyt, szeretett férjét ért támadást követő időszakban felépülni járt. A Margherita di Savoy kastély a bordigherai domboldalon ma múzeumként működik. A német bankár monogramját (RB) viselő villát pedig 1896-ban Claude George Bowes-Lyon vásárolta meg, a későbbi II. Erzsébet brit királynő anyai nagyapja. Lord Bowes-Lyon, Strathmore és Kingshorne grófja azonnal Etelindára keresztelte a villát testvérének, Mildrednek a tiszteletére, aki Etelinda címmel írt operát, amit 1894-ben Firenzében mutattak be nagy sikerrel. A brit anyakirályné több ízben tartózkodott az Etelinda villában családjával, az akkor még gyermekkorú Erzsébet egyik kedvenc nyaraló-telelő helye volt Bordighera. Arra utaló feljegyzést azonban sehol sem találtam, hogy a királynővé koronázott Erzsébet azóta járt volna a liguriai tájakon, és konkrétan Bordigherában.

A via Colli felé igyekezve, levágtam az utat kicsit a rövidítésen, ami az óvároson keresztül vezetett. Mindenképpen vissza akartam nappal is ide jönni, a „magasváros” annyira lenyűgözött már abból is, amit előzőleg képeken, éjszaka meg személyesen láttam és tapasztaltam. Viráglugasok között az Città Alta déli kapuján keresztül kaptattam fel a lépcsőkön. Jobbra is, balra is helybéliek és vendégek üldögéltek a teraszok asztalainál verve a blattot, beszélgetve, politizálva, újságot olvasgatva a kávé illetve némi grappa vagy szürkebarát társaságában. A Piazza del Popolo csendesebb volt, mint éjszaka. A szieszta ideje közeledett, a Piazetta vendéglő asztalainál ebédelt pár a reggeli kóborlásokban elfáradt turista, a tér amúgy üres volt, és a keleti kapu boltívén keresztül le lehetett látni a tengerre, a szellő itt kedvére jött-ment az ódon falak közt. A Piazzetta asztalaira az az árkádos loggia vetített hűsítő árnyékot, amelyre a XVIII. században felemelték a kilátótornyot, s ami ma a harangtorony, San Giacomo haranglábja.

A szűk hely miatt nagyon nehezen fényképezhető úgy, hogy mind a templom, mind a loggiára emelt torony megfelelően megmutatható legyen, ezért is van kevés olyan fotó, amelyik egyszerre ábrázolja mindkettőt. A grandiózus főbejárat fölött a névadó Szent Mária-Magdolna ábrázolása fogadja a látogatót egy freskón, amit százharminc évvel a templom felszentelése után, 1742-ben festett Giacomo Raimondo. Ha már korábban említettem Garnier építészmester nevét, hozzátenném, hogy a templom restaurálásához is kérték segítségét, és noha konkrét írásbeli dokumentum erre vonatkozólag nem került elő, vannak bizonyítékok rá, hogy Garnier szakmai tanácsadást nyújtott a templom második restaurálása idején 1881-1883 körül. A templom mögött Bordighera sok évet szolgált lelkészének állítva emléket, egy kis tér viseli egy másik Giacomo, San Giacomo nevét. A teret elhagyva jutottam a kis sikátoros kaptatóra, ami annak a Mariani Villa bejárata előtt vezetett el, ahová délutánra látogatóba vártak. Tovább kapaszkodva a meredek úton, amit az éjszakai kalandozásom során már volt alkalmam megismerni, kijutottam a via Colli magas kilátójára, ahonnan a teliholdas-csillagos éjszakát a város felett megcsdálhattam.

Ha az esti látképben a fénypontok sziporkázó csillagtengere játszott főszerepet, most a kék uralt mindent, az elém táruló Azúr-part, a napsütésben pompázó riviéra, a magas szirtekre és a dombok aljába sorakoztatott villák, és a buja növényzetbe burkolt völgy alant, pipacsok, sok-sok pipacs és sárga virág. A sziesztának köszönhetően ezúttal is gyér volt a forgalom, nem sok autó elől kellett elugranom, miközben bele-belefeledkzetem a panorámába. A kilátón kicsit megpihenve indultam még feljebb, a szerpentineken kanyargó úton oda, ahol Monet kilátóját sejtettem kutatásaim alapján. Ha megtalálom, tudtam, hogy nagy sikerélményt jelent majd számomra a hosszú hónapokon át tartó kutatások, utazgatások nyomán. Amikor a másik kilátóteraszt is elértem a magasban, tisztán és közelről láthatóvá vált a Villa Torre dei Mostaccini és annak a kilátótornya, és a kép is annyira kitárult, hogy mind San Giacomo az óvárosból, mind a Terra Santa tornya a lenti városból beletért, a festményekről jól ismert, érintetlen, bujazöld völgy a sok virággal, datolyapálmákkal és olajfákkal, a szirt tetején pedig mediterrán fenyők sorakoztak, a távolban Nizza és Monte Carlo kontúrja, és persze, a végtelen kék, amelyen, mint Monet festményén egy-két fehér vitorla törte csak meg az egyhangúságot.

Igazából csak nehezen lehetett volna eldönteni, melyik ponton ér véget az ég, és hol van a tenger vonala. Ebben a pillanatban ez volt azonban a legkévésbé fontosabb. Elővettem a festmény fotóját, és elindultam az utam utolsó szakaszára, éreztem, tudtam, hogy pár lépés lehet csak innen. Felértem a szirt tetejére. Egy az út szélére húzódott parkolóban egy autó pihent, hosszú útról érkezhetett gazdája egy üveg San Pellegrinoval oltotta szomját a tikkasztó melegben, odabiccentett a fura turistának, aki a forgalom elől ide-oda ugrálva közelített feléje lentről nyakában fényképezőgéppel, mindenféle teleobjektívekkel és minden valószínűség szerint jócskán felmelegedett vízzel a hátizsák zsebébe tűzött palackjában. Visszabiccentettem, és felléptem a kanyarba, ahol az út úgy fordul rá a völgyre, hogy a Monet festmény szinte teljes egészében elém táruljon. Hogy csak „szinte”, azért van, mert Monet festménye, amint erről már esett szó, minden valószínűség szerint a Torre dei Mostaccini kilátójáról, a magasból készült, néhány méterrel odébb, ahova viszont lehetetlen lett volna bejutni, és a toronyba feljutni, a villa ugyanis éppen eladás alatt áll egy szép, mesebeli vagyonért cserében. Amikor a lehető legközelebb férkőztem az „eredeti” helyhez, a lombok takarásából, mint egy égi jel, és mint egy végső visszaigazolás előkerült az a tábla, amit a városvezetés állított ide Monet “Bordigherai látkép” című festményének másolatával, jelezvén, hogy számításaim teljesen pontosak voltak. És ezen a ponton találkozott végre Elio és Oliver története, Monet, Aciman és Bordighera bennem, és immár a valóságban is.

„Elio: Ez. A hely, ahová Monet festeni jött. Nézz körül. Ez az én helyem. Az egész az enyém. Ide járok olvasni. Meg sem tudnám neked mondani, hány könyvet olvastam itt.

Oliver: Szeretsz egyedül lenni?

Elio: Nem. Senki sem szeret egyedül lenni. De megtanultam élni vele.

Oliver: Te mindig ilyen bölcs vagy?

Elio: Egyáltalán nem vagyok bölcs. Mondtam neked, semmit sem tudok. A könyveket, azt igen, meg hogy hogyan fűzzem össze a szavakat – de ez nem jelenti, hogy képes vagyok beszélni a dolgokról, amelyek számomra a legfontosabbak.

Oliver: De most azt teszed – a magad módján.

Elio: Igen, a magam módján – így mondom el a dolgokat mindenkor: a magam módján.

Oliver: Szeretem, ahogyan mondasz dolgokat. Miért becsülöd mégis folyton alá magad?

Elio: Nem tudom. Tehát te nem tennéd, feltételezem…

Oliver: Tényleg annyira tartasz attól, amit mások gondolnak?

Megráztam a fejem. De nem tudtam a választ. Vagy talán a válasz annyira nyilvánvaló volt, hogy nem kellett megválaszolnom.” *

Forrás: Égből jött mesék

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ