Amikor hajnalodott, éppen csak résnyire nyílt meg az ég alja, hogy azon átférhessen egy vöröslő napsugár, mocorogni kezdtem az ágyban, mert aznap juhnyírás volt, s mi hárman, apám, Pista bátyám s én, indulni készültünk az esztenára. Én még léánka voltam, érettségi időszak előtt álltam. Nemigen hiányozhattam az órákról, szóval még nyolcra be kellett érnem az iskolába. Igen ám, de ki nem hagyhattam volna azt a juhnyírást a sóskúti dűlőben. Bevallom, nem is az esztena, hanem a harmatos fű, a madárcsicsergés, a friss, dombvidéki levegő vonzott leginkább.
Úgy vártam Pista bátyámat, mint a szentlelket, füleltem, mikor hallom a lovak patáinak dobogását. Jött is az szekérrel nemsokára, hozott nekünk pár zsák pityókát, s kibontanivaló fuszulykát is egyúttal. S hogy üresen ne járjon, puliszkalisztet is rakott fel, s egy öt literes bidonban bort. Ahogy lepakoltunk a szekérről, Pista bátyám még húzott egyet a szilvapálinkából, s mikor megtörülte a száját, csak annyit mondott: – Na, léánka, ülj fel a szekérre, mert indulunk. Mindhárman elhelyezkedtünk a keresztbe tett deszkán, amire egy lópokrócot rakott, hogy kényelmesebben essék az ülés rajta.
Ó, be boldog voltam, amikor rátértünk a hepehupás földútra, a lovak meg- megrázták farkukat, hogy néha el kellett kapnom a fejem, nehogy belecsapjon a szemembe. Nem figyeltem apám, s testvére beszédét, mert mind csak gyönyörködtem a tájban, s hallgattam vígan a madárcsicsergést.
Lassan szétoszlott a sötét, s mire az esztenához értünk, már majdnem ki is virradt rendesen. Ott volt a major, a pakulár, de még a berszán is. Azok biza elfáradtak már a munkában, úgyhogy éppen megálltak egy kis pihenőre.
Pista bátyám elővette a szilvapálinkát, felcsillant azoknak a szeme, s olyan jóízű viccet is mondtak, hogy mindenki jót kacagott rajta.
Közben észrevették, hogy én is ott ácsingolok, s megkérdezték, nem vagyok-e éhes. Hát enni nem ettem otthon a nagy izgalomtól, úgyhogy a felém nyújtott ordát szívesen fogadtam el, s ettem is, s közben még borvizet is hoztak, s mondták nekem:- ügyelj, léánka, mert nyuvasztós az orda. Ittam rá vizet, mert elég szárazon csúszott le a torkomon.
Megettem az ordát, amit kaptam, ettem volna többet is, csak szégyelltem kérni. Pedig sokat mondta anyám: szégyellős kúdusnak üres a tarisznyája. S azt is: ha adnak vedd el, ha ütnek, fuss el. De én nem is kértem, nem is adtak, aztán már csak azt néztem, hogy Pista bátyám mekkora szakértelemmel választja ki juhainkat. Úgy tudjátok meg- székely létemre én nem hazudok-, hogy Pista bátyám minden juhot fölismert az ábrázatáról. Úgy tudta, hogy Nagysolymosban melyik juh kié, hogy örökké őt hívták a falubeliek, ha elvegyült valamelyik a többi között.
Nem is tartott sokáig, megvoltak a juhok, s csak tátottam a számat, hogy milyen ügyesen kerül a gyapjú le az állatokról. Azt is nekünk adták, nájlonzsákba rakták, s feldobták a szekérderékba. Nyáron elmentünk a Küküllőre, jól megmostuk, aztán vittük azt a gyapjúfésűbe, s akkor ott megkérdezték, milyen színű fonalat akarunk – merthogy olyanra festették. Előtte még megbeszélte a család, hogy kinek mi lenne jó, kell-e kék szvetter, vagy egy festetlen gyapjúpulóver, esetleg valami sötét barna színű, mert az nem mocskolódik olyan hamar. S mikor kész lett, akkor elhoztuk csihányzsákokban a fonalat. Télen kötöttünk belőle pulóvert is, sapkát is, zoknit is, s az olyan jó meleg volt, hogy még a mínusz harminc fokban se fáztunk. Igaz, hogy akkor két számmal nagyobb csizmát vettek nekünk, hogy beleférjen két gyapjúzokni, s úgyse szorítsa a lábunk a lábbeli. Mert ha szorít, akkor baj van, megfázik a lábunk, s ha fázik a lábunk, akkor mindenünk fázik.
Na, aztán hogy megvoltunk mindennel, úgy elrepült az idő, hogy éppen csak haza értünk szekérrel, s én átöltöztem egyenruhába, s futás az iskolába. El is késtem egy kicsit. Gondoltam, hogy a fizika tanár megszégyenít az osztály előtt. S csodák csodája, ahogy beléptem a kapun, látom, hogy osztálytársaim egyik teremből hordják a másikba a székeket.
– Mi van, te?- kérdeztem az egyiktől- Nem lesz megtartva a fizika óra?
– Nem biza, mert át kell hordjuk a székeket a biológia laborba.
– S miért késtél el?
– Mert kint voltam az esztenán.
Ó, én bolond!- fújtam ki magam- mekkora dologba voltam, hogy elérjek az iskolába nyolcra. S közben észre se vették, hogy hiányzom…

1. Gergely tamas:
   2018. június 21. 10:09

   Orom volt olvasni