Bara Attila emlékére

Istenem! csak
most össze ne essünk, – mondta egy barátom.

És, és a tegnapi önmagamra,
arra emlékszel?
Sebaj. Nincs is értelme: üres a zsebem ma is.

Hadd fussak, fussak innen –
végig, ezen a kopott járdán,
úgy, mint egy régi szép zongorafutam.
Hadd szaladjak.
Mindegy hová, el innen.
Egyetlen menedékem lehetne:
valaki karjaiban.
Csak öleljenek át már!

És ott hagyott, szaladt, elfutott aztán.
Éjszaka meghalt.
Nyomait porban hagyta, őszintén, tisztán.