(Levelek New Yorkból)

Utólag visszatekintve, nem kétséges, hogy anyám elsősorban azért kelt át az Óceánon, és életének minden bajával maga mögött, bíborszínű utazótáskáját azért gördítette be az én tengerentúli életembe – ami számomra innentől kezdve csakis tengereninneni lehet – hogy valamiféle rendet teremtsen benne. Nem tartozom számadással még talán magamnak sem erről, de szívesen elismerem, hogy eredménnyel járt ezen az útján. Nem mintha olyan veszélyes rendetlenséget kellett volna eltakarítani, de mindenképp ideje volt a szőnyeget felszedni, és alóla ezt-azt kisöpörni. Hogy a virágról meg ne feledkezzünk, Virmaccról, akit röviddel az ünnep előtt hoztunk haza karácsonyfa gyanánt a maga mikulásvirág mivoltában.

Mindez idő alatt érdekes volt azt is figyelemmel követni, ő hogyan változott, és alkalmazkodott a nyújorki mindennapokhoz. Változást említek, bár magam is tudom, leginkább SZABAD lett. Újra. Mert alapvetően mindenki az, csak hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni. Szabad, tehát. Mint a bárány, amelyik tavasszal vidáman ugrabugrál a frissen zöld réten – egyszerűen csak élvezte a kitárulkozó és világot átölelő szabadságot.

– Mi bajom lenne? Semmi gondom. Dehogy vágyom haza… Itt nincsenek számláim, és amiatt sem kell idegeskednem, hogy megdézsmálták a nyudíjam. Csak azt csinálok, amit akarok – csivitelte többé-kevésbé rendszeres telekonferenciáin barátnőinek, akik (talán épp ezért) mindig igyekeztek a telefonbeszélgetés perceibe belesűríthető legtöbb rossz hírt és szörnyűséget az otthoni események kapcsán összefoglalni.

Persze, egy pillanatig sem gondolom, hogy bárki is rosszindulatból tenne ilyet, de a vizespohár üres fele mindig is érdekesebb, mint ahogy az is, amit az ember önmagáról el akar mindenképpen mondani a másik megkérdezése nélkül. És mindenki erősen siet valahová. Itt valahogy ráérünk. Ha az otthonnal érintkezünk, mintha egy bolydult méhkasba kapnánk – mindenki észvesztve igyekszik valahová, bár érzésem szerint, és a távolság adta – vélt vagy valódi – bölcsességemmel, teljesen rendszertelenül és következetlenül, de főleg sehova.

– Ebben a városban mindenki ráér, te Erzsi – magyarázza anyu élénken az időben magasodó légágyon felkuporodva a telefon mellé. – És hogy szeretnek sorban állni… birkatürelemmel! Ilyet te még nem láttál.

Azt is hallottam sokszor mondani, hogy biza semmi szín alatt nem maradna itt élni, hanem majd csak úgy jön, és megy kedve és tehetsége szerint az otthon és közöttem.
És a kofferba mindig belefér a nokkedliszaggató, néhány doboz szebeni pástétom, egy lapos műanyagtartályba bújtatott szilvapálinka, no meg egy kis leostyán a zöldségleveshez. Nyilván, röviddel anyu ideérkezése után kiderítettük, hogy itt semmi sem megfelelő, és semminek sincs OLYAN íze, mint kell. Viszont annál helyénvalóbb ízletességében a pakisztániak bárányos sárga rizse csípős öntettel, a japánok narancsos csirkéje kacsaszósszal vagy az amerikaiak Buffaló-szárnyai penészessajt-öntettel és zellerrel.
Szóval az egyensúlyt megkaptuk.

És talán anyám itt tartózkodásának számomra legnagyobb eredménye mégiscsak az az este, amit Elekes Frici barátom is „kiírt” akkoriban, amikor a város ünnepiesedését lesve bolyongtunk a fényárban, és anyám a Radio City Hall előtt minden előzetes nélkül felhasalt a szökőkút kávájára, és lábaival kalimpálva pózolt, legyen, amiért lefényképezzem. Ennél felszabadultabbnak sohasem láttam anyámat. És Fricinek a kérdésére elmondtam, mint anno ő maga is, anyus is fellépett a City Hallban. Fel biza, a legfelső lépcsőfokig. Az ember nem haladhat el élete ilyetén pillanatai mögött csak úgy egyszerűen, semmilyen módra.

Aztán el kellett engednem egyedül kimenni a tengerpartra a zimankós januárban, hazautazásunk előtt. Nem tudom, mit sutyoroghattak, jó sokáig elmaradt. Gondolom, a lelkére kötött.
Szerettem volna, ha VALÓBAN szereti New Yorkot. És nem csak jó anyósként próbál megfelelni a kialakult helyzetnek, amelynek során ilyen tengernyi messzire el lettem távolítva az ő szigorú szerető látóköréből. Hisz ha kinézett az ablakon, és nem is látta az autót a parkolóban, a kiszűrődő fényből ítélve, mindig tudta, rendben odahaza vagyok, és ejnye, de későn fekszem megint.
LEHET, hogy szereti New Yorkot. Lehet, hogy nem csak amiatt, hogy hozzám közelebb kerüljön. Elvégre New Yorkot szeretni nem nehéz. Esetleg neki, anyának. Bár, jóllehet, mint annyi minden mástól, el tudott ettől is vonatkoztatni addig, amig csendben IGAZÁBÓL szereti New Yorkot.
Úgy intézte, úgy tűnjön, a tengerparti sétájával részéről megoldotta a búcsút. De akkor már éreztem, hogy a várostól is szeretne valamiképp elköszönni.

Csak intettem, és jött is. Nem kérdezett, én sem magyaráztam. Órák voltak már csak a gépünk indulásáig. Újabb hóviharral ijesztegették a repülőmadarakat s bennünket. Csendben zakatoltunk le a folyó partra, és hátrahagytam, nézzen szembe a várossal. Mint az első esték egyikén, amikor olyan izgatott volt a panoráma előtt, hogy a szívverését is hallani lehetett. Most nem feszültséget éreztem. Hanem szigort. Nem a túrista kiszolgáltatottságával és rácsodálkozásával, hanem kimérten, ugyanakkor messzemenő – és mégsem feltétlen – szeretettel, határozott mozdulattal támaszkodva a korlátra nézett körbe. Le is ült egy pillanatra. A nyáron napozásra pompás nyugányon kicsit hanyatt is dőlt, behúnyta a szemét. Majd a Bronx felett tornyosulni indult hófellegek felé ráncolva homlokát, felpattant, és elszántan elindult fel a partról az utca felé úgy, hogy vissza sem nézett többé:
– Menjünk! – vezényelt.

New York, 2011 február 5.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ