(Emlékek a Sárgaház folyosója c. naplójegyzékből)

Anyám a táncoló tűzet nézte.
szemeiben pipacs arcú, rőt, vörös gyermeteg lángmezők.

Mind, parázsló régi emlékek – utoljára így beszélt nekünk:
Miként, belénk oltva fészkelnek letűnt idők,

a halak is a vízből már kiugrani készek,
mutatta egy bagdadi agyag pecséten.

De ma lemerülnek a mélybe,
megismétlődik ugyanaz, házad népét meg ne tagadd!

Ne feledjétek: semmi új nincsen a nap alatt,
sem az égben!

Csak a sötétben történik valami,
ott mocorog az éj szívében.

Akár az ismeretlen, a földek alatt,
messze, nagyon messze és nagyon mélyen,

vagy, a gyönge ember lelkében
a ki nem mondott szó felgyülemlett mérge,

lám, mégis belém költözött, e betegség nem enged,
mert fényben, cseresznyevirágzáskor születtem.

Mert hittem benned Uram,
a jó embereket jól vigyázd, el ne engedd!