Szász István: Szatmártól a san franciscói polgármesteri székig

Negyven évvel ezelőtt hallottam Szatmáron a következő viccet:
Grün gyarmatáru-nagykereskedő nyakán maradt öt vagon rizs. Amikor a zsizsikek alaposan belefészkelték magukat, magához hívatta Kohnt, az üzletszerzőjét, és megbízta, hogy keressen vevőt a rizsre. Kohn útiköltséget vett magához és útnak indult. Grün legnagyobb meglepetésére csak egy esztendő múlva tért vissza.
— Na, mi van, Kohn?
— Hát mi legyen? Eladtam az egészet, az utolsó szemig. Holnap lehet szállítani.
— S mondja, hová adta el?
— Kínába!
— Micsoda, hová?
— Ahogy mondom, Kínába, ahol a legtöbb rizs terem a világon.
— Jó, jó! De mondja, Kohn, miért kellett magának kereken egy esztendőig oda lenni?
— Tudja, Grün, mennyi időmbe telt, amíg én Kínában egy szatmárit találtam?!

Leidesdorff Wolf Szatmáron született 1802-ben. Apja nyomorban élő kisiparos volt, akinek, mint a mesében, annyi gyermeke volt, mint a rosta lika. A legkisebbik fiú, a kis Wolf, tizenöt éves korában megunva a nyomort, elszökött hazulról, s csak évtizedek múlva hallatott magáról.
Hiteles adatok szerint a kis Wolf előbb Németországban, majd Dániában próbált szerencsét, később mint hajóinas átkelt az óceánon, és Jamaica szigetén kötött ki, ahol szorgalmával, leleményes vállalkozó szellemével csakhamar farmer lett, és. tekintélyes vagyonra tett szert. Elítélte az angol gyarmatosítók kegyetlen négerüldözését, emiatt állandó vitái voltak a hatóságokkal, végül mindenét pénzzé tette, és New-Yorkban, később New Orleansban gyümölcsöztette Jamaicán szerzett vagyonát. New Orleansban csakhamar a város legtekintélyesebb polgára lett, és rábízták a kikötőkapitánysági teendőket. Állandó harcban volt a csempészekkel, kalózokkal és a titkos rabszolgakereskedőkkel. Miután megtisztította a kikötőt a kétes elemektől és rendet teremtett a városban, kalandvágya továbbűzte. Lemondott állásáról, vagyonát és vállalkozásait pénzzé tette, szekérre ült és átszelve a kontinenst, az akkor még Mexikóhoz tartozó Yerba Buenába, a mai San Franciscoba utazott, ahol virágzó kereskedelmi vállalatot létesített. Tekintélye folytán nemsokára ő lett az Egyesült Államok ottani főkonzulja, majd amikor az Unió elfoglalta azt a vidéket is, Leidesdorffot városi tanácsosnak nevezték ki. A város fejlesztése terén kifejtett munkássága elismeréseképpen hamarosan a város főpolgármesterévé választották! Az első aranyláz idején rövid idő alatt az akkori idők igényeit kielégítő várossá növesztette az előbb néhány száz lelket számláló városkát. Iskolákat alapított, szociális intézményeket hívott életre, és amikor 1848. május 18-án váratlanul és hozzátartozó nélkül elhunyt, vagyonát kétmillió dollárra becsülték. Temetése napját gyásznapnak nyilvánították és utcát neveztek el róla, mely ma is az ő nevét viseli.
Mint már említem, nőtlen volt, az újvilágban nem voltak örökösei, így a város vezetősége a hatalmas vagyont zár alá helyezte, s egy bizonyos Folsom nevű kapitányt bízott meg az örökösök felkutatásával. Folsom azonban nem Szatmáron, hanem Jamaicán kereste az örökösöket. Itt ugyan talált néhány embert, akik amikor megtudták, milyen hatalmas vagyonról van szó, hamis iratokkal közeli rokonnak tüntették fel magukat — s amint később kiderült, Folsom szándékosan jelentette be ezeket örökösöknek, hogy a hagyatéki tárgyaláson igényüket elutasítsák. A kaliforniai törvények értelmében, ha öt évig nem sikerül az örökösök nyomára akadni — az örökség az államra, illetve a városra száll. A városatyák, akik az örökhagyónak köszönhették vagyonukat és városuk felvirágzását, igyekeztek kezüket rátenni a hagyatékra. A nagy kiterjedésű birtokot maguk vették bérbe, a vállalatokra koncessziót szereztek, s az egykor jövedelmező vállalkozásokat szándékosan csődbe vitték, hogy az egész vagyonkomplexumot potom áron megvehessék.
Hogy mi lett a galád módon hatalmas vagyonra szert tett városatyák sorsa — nem tudom. Annyit sikerült kideríteni — mert valamikor ifjúsági kalandregényt akartam írni Leidesdorffról —, hogy Folsom kapitányt a második aranyláz idején, a múlt század (XIX. sz. – szerk. megj.) ötvenes éveiben, az egykori Leidesdorff-birtokon feltárt aranybánya kisemmizett munkásai agyonverték.

Forrás: Szász István: Bika a toronytetőm. Anekdoták, történetek. Dacia, 1983.