ha azt hiszed a gyász
letudható pár verssel –
visszatolakszik az
észre sem veszed
ott lüktet a hiány
vérereidben
kimoshatatlan
már egy veled

*

hát ehhez meg kell halni
hogy ennyien lájkoljanak
ehhez a népszerűséghez
temetni kell a halottakat
milyen fonákul vagyunk összerakva
halljátok feleim
ha már nem hallja meg a másik
ünnepeljük, ünnepelünk
mintha a szégyent beoltották
volna a csontjainkba
nem tudunk az élőknek örülni
csak titokban
csak titokban
s a költő, mint aki jól végezte dolgát
a versét abbahagyja
olvassa, kinek nincs más dolga
nincs jobb dolga
az olvassa

*

az egyik csak elmegy normálisan
úgy százéves korában
de a másik, akit a balsors
fiatalon ránt magával—
haj, de nehéz
ki felett sírjunk
és meddig ejtheted könnyedet
a könnyeket a földre az ölbe
meddig bírjuk törölni tenyérrel
lassan lekopik arcunkról
a bőr is, az a vastag
kifényesedünk
szemünkben már
nem csak csillog a csillag

*

olyan valószínűtlen
nem halhatott meg
csak átlépte a határt
olyan valószínűtlen
mint akit gyorsan
el akar tüntetni az ember
máris búcsúztat
máris gyászol
pedig még fel sem fogta
nézem az arcát
a fényképen
hiszen él! mosolyog!
miért mondjátok, hogy meghalt
én vele még találkozok!
valószínű akkor a téma
már nem az lesz, mi a földön volt
és az is lehet, nem arról fogjuk
megismerni egymást
hogy milyenek voltunk
alacsonyak vagy magasak
valahogy akkor a szív számít majd
ahogy dobban
ahogy rebben
ahogy az örökkévalóságban
létezhetünk
létezni lehet
bárgyúnak tűnök. tudom.
de jó bárgyúnak lenni, mondhatom

18-06-20-21