Tegnap került a Magyar Elektronikus Könyvtár állományába egy közel száz esztendős „riportázs” a hajdani Budapestről. Szerzője Magyar Elek újságíró (1875-1947), aki neves gasztronómiai szakíró is volt egyben (Ínyesmester néven jegyezte receptjeit) s felejthetetlen írásokban számolt be a korabeli lapokban az egykori Budapest történetéről.
Könyve megjelenésekor, 1920-ban a Vasárnapi Újság így köszöntötte a művet:

„Magyar Eleknek valóságos specialitása a régi Budapest. Ismeri minden kövét, azt is, ami még megvan és azt is, amit már rég lebontott a kőművesek csákánya. Gondolatban vissza tud menni a régi kedves belvárosi utcákba, átéli sajátságos hangulatukat, beleskelődik a lakásokba, meghallgatja a nótát, amit a krinolinos vagy turnürös kisasszony kiver a zongorán, elmulat a pletykákon, amelyeket suttogva mesélnek híres színésznőkről, orfeumi csillagokról, mágnás urakról és úrhölgyekről. Beül a boltíves ódon kávéházakba, ahol szivarfüstös levegőben csörögnek a biliárdgolyók, egy asztalnál írók és színészek anekdotáznak, egy másik asztal a nevezetes krakélerek tanyája, a harmadiknál komoly, jól táplált polgárok panaszkodnak a drágaságra és szidják a Tisza-kormányt. Ki-kirándul húsvéthétfőn a Gellérthegyre, Pünkösdkor a Svábhegyre, rózsanyíláskor a Margitszigetre és elméláz a fák alatt a régi emberek régi dolgairól. Tud minden nevezetes anekdotát, ismer minden tipikus alakot, gondolatban járt minden mulatóhelyen, a régi szállodákban, de ott van a falkavadászatokon és a lóversenytéren is.

Apró képekben írja meg emlékeit és történeteit, melyeknek olyan a hangulata, mint a régi évtizedekből maradt acélmetszeteké és elsárgult, ódivatú fotográfiáké, amilyenek most is vannak még a családi albumokban és egy elmúlt kort idéznek fel bennünk, amelyben az életnek még megvolt a szépsége, a városnak még volt saját jellemző hangulata, voltak különleges arcvonásai, mert még nem olvadt bele teljesen az internacionális nagyvárosi egyformaságba.

Magyar Elek könyve, mely Pesti históriák címmel most jelent meg, ezt a még magyar és lokális ízű Budapestet örökíti meg szeretettel, melankolikus gyönyörködéssel. Nagyon kedves és érdekes könyv, sokan kellene hogy olvassák, mert a mainál jobb, tisztább és boldogabb levegő árad belőle és mert megmutatja ennek a sokat szidott és szívünknek mégis kedves Budapestnek a lelki gyökereit. (Vasárnapi Újság 67. évf. 1920. 9. sz.)

---

Ízelítőül az állatkertre vonatkozó fejezetet adjuk át az olvasónak, s benne a mai intézmény előzményének, dicsőségének és pusztulásának igaz történetét.

Magyar Elek: Az állatkert

Még lobogós-ingujjas, árvalányhajas, pörgekalapos kocsislegény ült az omnibusz bakján, karikásostor pattogott a négy ló fölött, úgy vonult ki a pesti polgár a Harmincadhivatal, avagy a Két pisztoly elől, a Gyertyánffyház meg az Orczy-ház között a Király-utcába kanyarodván, a stadtvaldliba. Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum érdemes direktora, Rómer Flóris, Rottenbiller Lipót, Szabó József állatkert alapításán buzgólkodtak. Gerenday József professzor úr már gyűjtögette is a ritkább hazai példányokat az üllei-úti botanikuskertben, a görög eredetű család tüzes somogyi magyar sarja, a tudós etnográfus és utazó, Xántus János Mexikóban szedegette össze az exotikus fajtákat. 1865 nyarán megalakult az »állatkerti részvénytársulat« (1871-től fogva »Állat- és növényhonosító társaság«), megmozdították a város tanácsát s évi egy darab császári arany lefizetése ellenében használatba vehették a mai állatkert területét: harmincegy holdat és hatszáz négyzetölet a pestvárosi Városliget északnyugati részében, az Aréna-út mentén. Sivár homoktenger volt ez, egy kis faiskola csemetéi, meg egy régebbi parkból maradt néhány nagyobb fa képviselték rajta a vegetációt. Becsületes, hozzáértő munkával mégis gyorsan ment a parkozás, a berendezkedés, 1866 augusztus 9-én megnyitó ünnepre gyülekeztek Pest notabilitásai a medvebarlangnál. Déli harangszókor »zászló elővitelével« indult el az avató szemlére a társaság, sorra került a ragadozó madarak »röpdéje«, a rom formájában épült csonka bagolytorony és rókaodú, az oroszlánketrec, a majomház, a tevék és zsiráfok lakóhelye, a szarvasól, a juh- és kecskeistálló, a vidramedence. Büszkén mondja a beszámoló, hogy mindez sok ízléssel, a legnagyobb európai állatkertekben elfogadott eszmék alapján készült s hogy »csinos miniatűr tájképet nyújtott a vízimadarak tava kis szigetével és parányi zuhatagával«.
Az új látványosság tetszett a pesti népnek s pár nap múlva Klotild főhercegasszony társaságában maga Erzsébet királyné is ellátogatott az állatkertbe, hogy megelégedésének egy gyönyörű zsiráf ajándékozásával adjon kifejezést.

*

Szinte nemzeti üggyé vált támogatni az ismeretterjesztésre és mulattatásra alakult tudományos vállalkozást, innen is, onnan is érkeztek az ajándékállatok, a ketreceken csinos táblák hirdették az adományozó nevét, eleinte legtöbbször a Xántus Jánosét, aztán feltűnt a jeles vadász József főhercegé, aki 1873-ban elvállalta a pártfogói tisztet is, amelyben még Haynald kardinális, az európai hírű botanikus és Semsey Andor, a páratlanul bőkezű mecénás, a madárpalota építtetője osztoztak vele, míg az elnöki székbe Xántus után Gelléri Szabó János került. Batthyány Elemér gróf Indiából hozott és Ikerváron felnevelt tigrist adott, vadásztársa, Csetvertinszki Boris muszka herceg is követte a példát. Deák Ferenc sűrűn járt ki, egész délutánokat töltött el, barátkozván Kristóffal, a nevezetes barnamedvével. Húsvétkor, Pünkösdkor, falusi magyarok özönlése idején: Szent István napján hallatlan sokadalom tanyázott a szép fákban és ritka növényekben is mindinkább bővelkedő állatkertben, sokgyerekes famíliák telepedtek a gyöpre, magukkal vitték az uzsonnát, a maradékból jutott cukor, dió, mogyoró az örökké vidáman hancurozó majmoknak, egy-egy
csont a mindig éhes Zsófi farkasnak. Murád, a nagyszerű sörényes hímoroszlán méltóságteljesen lépdelt rácsos ketrecében, ha megúnta a sok bámulót, hátat fordított, néha egyebet is tett, amit talán még ma is emlegetnek az akkori turnürös dámák, akik sikoltozva rebbentek széjjel, látható jeleit vivén magukkal virágos kalapjukon, színes napernyőjükön a fejedelmi harag váratlan megnyilvánulásának.
Ali, a sóskifliért térdet hajtó elefántóriás, egy vérforraló májusi napon szintén elveszítette az önuralmát, dühöngeni kezdett, úgy járt, mint később utóda, Sziám, láncra verték, kifürészelték méternyi agyarait, aztán megnyugodott a jövő tavaszig.
Minden társaságban sűrűn volt beszéd tárgya az állatkert, megvitatták a szegény víziszárnyasok, flamingók, íbiszek, pelikánok esetét, amelyeknek táborában alapos pusztítást végzett télvíz idején a liget rengetegéből a rozoga palánkon beszabadult rókahad. Rettegve meséltek az óriáskígyóról ; ez a félelmetes anakonda pokrócokba csomagolva szunnyadt a napon, künn a szabadban az ápolója mellett s egyszerre csak eltűnt: két hét múlva találták meg az Aréna-út szélén a kerítés aljában. Hol járt, hol nem járt a vállalkozó szellemű hüllő, míg hazakerült, sohasem lehetett megtudni.
Az állatkert törzsállományát gyakran vendégszereplők tarkították: eljöttek Hagenbeck szelídített állatai, Casanova Fáni értékes, idomított sereglete, elhozta fenevadjait madame Marguerite is, majd a 85-ös kiállítás sokadalmában ismertük meg miss Gorát, amint kövér nyakát nagy passzióval hajtotta a legnagyobbik oroszlán állkapcsai közé. A hátborzongató mutatvány után egy kéthetes kis oroszlánkölyket vitt körül karjain, szabad volt megsimogatni az apró bestiát, élt is mindenki az alkalommal, csak egy öreg falusi pap bácsi (borostás az álla, vatermörder a gallérja, tükörfényes a szalonkabátja, a kiállítás debreceni csárdájának egész étlapja rajta a mellényén) húzódott el tőle nagy komolyan, mondván megdönthetetlen filozófiával: »Mégis csak fenevad ez, ha kicsi is.«
1873 óta Serák Károly volt az igazgató odakinn, hogy lassan korlátlan hatalomra tegyen szert, ötletesen,agilisan intézte a dolgokat: minél több látványossággal szolgálni, ez volt az elve s attrakciókban ő alatta csakugyan nem volt hiány, bár ezek legnagyobb része ugyancsak laza összefüggésben állott az állatkert eredeti rendeltetésével.

Kötéltáncosok, óriások, törpék, szörnyszülöttek, léghajósok és tüzijátékosok, a sziámi ikrek, miss Crao, a szakállas hölgy, különböző vad népek karavánjai egymást váltogatták s a pesti állatkert a nemzetközi artisták legnépszerűbb bemutatkozóhelye lett. Az elsők közt volt, akik idejöttek, Blondin, a »levegő királya«, a Niagara világszerte ünnepelt bajnoka, magas, erős testű, hegyes szakállú férfi, aki egy tisztás fölött 5—6 emelet magasan kifeszített, vagy száz méter hosszú kötélen végezte produkcióit. Kis sparherdet vitt magával s mikor a kötél közepére ért, tüzet csinált és palacsintát sütött. Aztán egy-egy kis kosárba dugta a lábait s úgy ment végig nyaktörő útján, majd zsákba bújva cselekedte meg ugyanezt, hogy végül talicskán tolja maga előtt a szédítő ösvényen egy talán még nála is vakmerőbb barátját. Hihetetlen sikerei voltak nálunk is, de néhány esztendő múlva a hálátlan publikum már »Blondin legyőzőjét«, miss Spelterinit (pesti becéző nevén a Gspaltene Tinit) részesítette viharzó ovációkban. Ez a fess, jóalakú hölgyecske balanszrúd helyett piros napernyővel libegett a kötélen s míg a zenekar a Gasparone-t játszotta, valcert táncolt odafenn kecses fordulatokkal. Később a bécsi Brunner toronykötélművész igyekezett elhomályosítani Blondin úr és Spelterini kisasszony dicsőségét.
Carver, a műlövők fejedelme is régi, jól ismert vendége volt az állatkertnek. Cowboy-csapattal jött, vágtató lovon száguldott a tágas térségen, a nyeregből csaknem a földig hajolt s lefelé lógójfejjel, kifordított kézzel csinálta végig a legnagyszerűbb lövészeti mutatványokat a levegőbe hajigált golyókra, vagy egyéb mozgó és álló célpontokra.
Stuwer, a bécsi pirotechnikus népszerűsége vetekedett az eddig felsoroltakéval. Gyakran rándult le Pestre, ezerféle színes rakétái, forgó, sistergő napjai, tűzzuhatagjai mindig óriási publikumot vonzottak; a legnagyobb hatást akkor érte el, amikor Budavár visszavételét mutatta be izzó, lángoló, tüzes képekben. Bednárz, aki utána próbálkozott, nem tudta találékonyságban, ügyességben pótolni őt. Az osztrák bookmaker-képviselő, sportlaptulajdonos és léghajós Silberer Viktor Vindoboná-ja is az állatkert területéről szállott fel egy néhányszor, valamint egy-két esztendővel későbben miss Leona Dare, egy bájos fiatal leány, aki pusztán a fogaival kapaszkodott a léghajójáról lógó kötélbe s egy bizonyos magasságot elérve, ejtőernyővel szállott alá. Egy ilyen alkalommal a Sacré Coeur István-úti kertjébe zuhant. A szigorú apácák megdöbbenve látták az egy szál trikóba öltözött léghajósnő közéjük pottyanását, de mikor észrevették, hogy a kissé vehemens eséstől elájult, keresztényi szeretettel vették ápolás alá s persze köpönyeggel is ellátták, hogy hazamehessen.
Minden esztendőre jutott egy-két ú. n. etnográfiai bemutatás is, értve ezalatt különböző exotikus népek csoportjainak idehozatalát. Felvonultak iramszarvasvonta szánokon a nyers állatbőrökbe öltözött szamojédok és lappok, eljöttek idomított elefántjaikkal s plasztikus, párduc-hajlékonyságú asszonyaikkal a szingalézek, tevéikkel a gyapjas hajukat vörösre festő kávébarna szomáliak, az asanti négerek, az ébenfekete szudáni mahdisták, a zulukafferek, a dahomeyi amazonok; eljárták nemzeti táncaikat, rendeztek egy kis műháborusdit, a végén persze ünnepi tort csaptak. Legtovább maradtak emlékezetben a sioux-indiánok. Ezek egész nagy táborral jöttek, cowboyok is voltak velük s amolyan Buffalo Bill előadást tartottak, lövöldözéssel, postarablással, skalpgyűjtéssel, kémek nyomozásával és elfogatásával, vértörvényszékkel; aztán nagy megbékélés következett: a »sápadtarcuak«, a wigwam előtt elszívták a békepipát, elásták a tomahawkot. Nagy munka volt a forró júliusban ez a komplikált produkció, nem csoda, ha beleizzadt földet söprő tolldíszével »Nagykígyó«, a cinóbervörös képű, harcias sioux-főnök. Egy tucatnyi skalp lógott a szalagokra fűzött, félelmetesen csörömpölő kecskekörmökből összeállított övében. Odatámaszkodott a mutatványostér kerítéséhez, törülgette gyöngyöző homlokát. A közönség már oszladozott, de mégis éppen elegen hallották, amint megszólította az ott álló rendőrt: »Tyhű, komám, de kutya meleg van !« A másik pillanatban már ijedten szíttá volna vissza a jó magyar kiszólást, de későn, a rendőr elárulta, hogy a magyarul beszélő »Nagykígyó« hétköznapokon halvaárús »török« a Harisbazárban.

*

Megépült a Wulff-féle cirkusz vasháza az állatkert területén, Masson, »Marseille bikája« birkózásra szólította az atlétákat, a vendéglőbe Vampetics költözött át harsogó katonazenével a délibáb-utcai »Tyúkketrecből«, e kedves művészkocsmából, a millénium évében Marmorek felépítette Ősbudavára remek gót és renaissance-palotáit, mecsetjeit és Abdi basa konakját. Serák Károly nagyszabású faj baromfitenyésztést alapított, évente sorsjátékot rendezett, amelyen igen alkalmatos kis nyeremények gyanánt egy-egy medvebocs, farkaskölyök s efféle szerepelt. Egyik üzleti próbálkozás a másikat hajszolta, a legtöbb sikerült is, de — másoknak. Az állatkert a sok kísérletezésben kiszorult önmagából, pusztulni kezdett, csapás csapás után érte, a Jónáson kívül már alig volt négylábú lakója, a pesti élc azt hirdette, hogy vasárnapokon hordárokat bujtatnak a kimúlt oroszlánok bőrébe Potemkin-fenevadaknak. A közönség eljárt a Vampetiesbe, a cirkuszba, Ősbudába, de magától az állatkerttől hovatovább elszokott.
Serák meghalt, az utóda Lónyay Géza nem tudott már lendíteni a dolgokon, végre is beleszólt a kormány, feloszlatta a nemes felbuzdulással alapított társulatot, mindent átvett a főváros s milliós költséggel, de igazán nagy stílusban Hagenbeck modorában 1912-ben megnyitotta a régi helyett az új állatkertet.

A könyv szabadon letölthető az alábbi címről:

http://mek.oszk.hu/18300/18323/

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ