Tény­leg: ho­gyan to­vább? Hova to­vább? Ho­va­to­vább elvisz­nek ka­to­ná­nak. És ak­kor lőt­tek a szel­le­mi és sze­rel­mi jö­vő­nek. Egye­lő­re el­bú­csúz­tam még ma­gyar vá­ro­som­tól, mely­ben ha oly­kor kín­zott is a bent­la­ká­sos nyo­mor és a men­zát­lan gyo­mor, még­is­csak fia­tal vol­tam, spor­to­ló és köl­tő, amely­ben nagy­ko­rú és sze­rel­mes let­tem.

Sőt szin­te még szí­nész is.

BÚ­CSÚ VÁ­SÁR­HELY­TŐL

I

Egy fel­hőt­len szo­mo­rú éj­sza­kán
Be­sé­tál­tam mos­dat­lan ut­cáid
Em­lé­ke­i­met dú­do­ló
Össze­vissza­sá­gát
Ne­héz lép­te­im las­sú üte­mé­re
Bú­csút ko­po­gott a
Rán­cos hom­lo­kú vén asz­falt
De né­hány rég­nem­lá­tott lá­nyos ut­ca­sa­rok
Már alig em­lé­ke­zett rám

II

És most bo­csásd meg ne­kem
Ko­po­gó sar­kú kó­bor sé­tái­mat
S fe­ledd el ha oly­kor
Bor­vi­rá­gos szív­vel
Sely­mes ál­mai­dat dur­ván meg­za­var­tam
De gyá­va öle­lé­se­im­re
– zöld ka­puk otrom­ba szár­nyai alatt –
Bo­rítsd az em­lé­kek ró­zsa­szí­nű fáty­lát
Lábam nyo­mát úgyis le­se­prik
A jú­niu­si kö­vér zá­po­rok
S a du­haj for­gó­sze­lek…
De má­jus-szív­ver­ré­sem ott lük­tet
A jár­da­szé­li aká­cok
Fe­hér il­la­tá­ban.

III

S most el­jött ez a perc is – a bú­csú per­ce
Add hát a ke­zed, hogy fel­emelt fej­jel
Fér­fia­san meg­szo­rít­has­sam
S hogy jó­le­ső me­le­gét ma­gam­mal vi­hes­sem
Min­dig-biz­ta­tó­nak.

Ki­se­lej­te­zés-szá­mű­ze­tés­em­be a Nyá­rád men­ti vi­ci­ná­lis ro­bo­gott ve­lem ha­za­fe­lé. A szí­vem ka­lim­pált, mint az in­ga­ó­ra, fe­jem zson­gott, mint a te­le­fon­póz­na, s nem ju­tott eszem­be szám­ta­lan szebb­nél szebb gon­do­lat, míg áll­ni lát­szék az idő, bár a vo­nat sza­ladt. S hogy kis szo­bánk­ba bo­to­lék, szó­lott fe­lém anyám, s én csügg­tem sza­ván szót­la­nul, mint aszalt­szil­va a fán.

A fa min­dig nyug­ta­tott, et­etett, ár­nyé­kot adott, el­rej­tett, ki­bal­lag­tam hát ma­gány­ko­dá­saim pa­no­rá­más szín­he­lyé­re, a Ma­ros men­ti feny­ve­serdő al­já­ba, ahol a bé­na csend­ben fér­fia­san el­mé­láz­tam. S az lett a sok mé­la vé­ge, hogy meg­em­ber­el­tem ma­gam vég­re.

ÚJ­RA­IN­DU­LÁS

Ál­lok zsib­bad­tan az er­dő szé­lén,
meg­tört szív­vel, fá­radt ván­dor­ként.
Há­tam mö­gött si­kam­lós ösvé­nyek
bű­vös lo­gi­ká­jú össze­vissza­sá­ga.
Előt­tem kér­ges­te­nye­rű há­zso­rok közt
ka­sza­su­ho­gás len­ge­dez.
On­nan in­dul­tam el egy­kor
má­mo­ros haj­na­li fény­ben
tisz­ta­mo­so­lyú mez­te­len szív­vel
s vi­lág­ren­ge­tő ne­ki­buz­du­lás­sal.
De az ösvé­nyek va­la­hogy
nem ne­kem kí­gyóz­tak
s a tisz­tá­sok elő­lem
mint­ha el­hú­zód­tak vol­na.
S bár si­mo­gat­ták lel­ke­met
ko­ra­ta­va­szi sely­mes il­la­tok –
vé­gén far­kas­ok fal­ták fel min­dig
tisz­ta­sze­mű őz-ál­mai­mat.
(…)
Elin­du­lok a csen­des fa­lu fe­lé,
fá­rad­tan, de gaz­dag ván­dor­ként.
Is­me­rős il­la­tú ut­ca­sar­kok vár­nak,
és száj­tát­va bic­cent
egy nyi­kor­gó ka­pu.
A po­ros cse­re­pek fö­löt­tem
hal­kan össze­néz­nek,
s plety­ka­fosz­lá­nyok su­han­nak
a ke­rí­té­sek fö­lött.
De zsib­badt­sá­gom fej­veszt­ve,
ré­mül­ten eli­nal,
mert meg­ne­szel­te ő is,
mi­re gon­do­lok:
hol­nap a haj­na­li fény­ben
új­ra kell in­dul­nom!

… És meg sem áll­tam Ko­loz­svá­rig: a Ba­beş-Bo­lyai Tu­do­má­nye­gye­te­mig. Be­i­rat­koz­tam a ma­gyar–an­gol sza­kra. Má­so­dév­re. Elis­mer­ték a vá­sár­­he­lyi fel­­vé­te­li­met és az el­ső­é­ve­met. A két má­so­dé­vem kö­zül saj­nos egyi­ket sem.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ