Szász István: Így sportoltunk, így drukkoltunk valamikor (I)

Ha egyszer valaki megírja az ország sporttörténetét, minden bizonnyal vezető helyen emlékezik meg Székelyudvarhely sport-úttörő szerepéről, és tisztelettel adózik majd azoknak a sportnevelőknek az emléke előtt, akik egykor országos hírnévre emelték ennek a városnak a sportéletét.
A húszas években joggal „sportvárosnak” is nevezték ezt a valamikor álmosnak tűnő városkát, ahonnan neves atléták, tornászok, országos hírű (sőt nemzetközi hírű) labdarúgók származtak el, amikor az udvarhelyi labdarúgócsapat országos viszonylatban is az elsők között szerepelt, és évről évre olyan sikereket ért el, hogy tőle zúgott a sportsajtó! Arról nem is beszélve, hogy a Román Labdarúgó Szövetség első részletes alapszabályzatát, a bajnokságok rendszerét egy udvarhelyi sporttanár, Z. Sebes József dolgozta ki. (Z. Sebes 1975-ben hunyt el Kolozsváron, és érdemeinek kijáró, általános részvét mellett temették el a Házsongárdi temetőben.)
A testedzésnek komoly hagyományai voltak az immár több mint háromszáz éves, gazdag múltra visszatekintő, egykori református kollégiumban. A múlt század hetvenes éveiben, amikor a tornát kötelező tantárggyá tették a középiskolákban, a kollégium akkori vezetősége sportfelszerelést vásárolt s a Nagy-Küküllő és a holtág közötti területen, az úgynevezett Kollégiumkertben azoknak az időknek megfelelő játszóteret létesített, ahol a már említett Z. Sebes József tornatanár az első világháborút megelőző években labdarúgó- és atlétikai pályát építtetett. Akkor hozták tető alá a még ma is meglévő hatalmas betoncsarnokot, a Székelyföld első betonépítményét, a hozzá tartozó öltözőkkel és fedett előtérrel. Ez volt az európai kontinens első sportparkja, amihez hasonlók csak Angliában: Etonban, Oxfordban, Cambridge-ben és még néhány főiskolán voltak. Aztán megkezdte Sebes az egyes sportágak népszerűsítését, a tanulók sportképzését, és keze alól, mint már írtam, egész sor kitűnő labdarúgó és atléta került ki.

A tízes évek elején kezdett tért hódítani az akkor még lawntennisnek nevezett — tenisz sport. Komoly urak és hölgyek apró „laptákat” ütögettek rakettel, és a beavatottak számára ismeretlen angol szavakat kiáltoztak. Az urak fehér porcelánnadrágban, fekete cipőiben, testhezálló, feszes, sport szabású zakóban, fejhez simuló, ellenzős fehér sapkában, a hölgyek bokáig érő, berakott sötétkék szoknyában, matróz- vagy csipkeujjú blúzban, sötét nyakkendővel, színes szalaggal díszített szalmakalapban ütögették a labdát. (Abban az időben illetlen volt olyan kurta szoknyát hordani, amely alól elővillant a boka.) Néző kevés akadt, s akik végignézték a „parthie”-kat, ismerték a szabályokat, s aki valamit is számított a helybeli úri társaságban, kötelességének tartotta, hogy a délutáni „siesta” után legalább mint néző részt vegyen a mérkőzéseken. Városszerte nagy feltűnést keltett Z. Sebes József és Váró Géza dr. ügyvéd teniszpartija, amikor mindketten kigombolt fehér ingben, sapka nélkül jelentek meg a pályán. A helybeli úrinők mély felháborodással kommentálták a kínos „incidenst”: „Úriember létükre nem átallották ingujjra vetkőzni, s mint valami mesterlegények, a nyilvánosság előtt így mutatkozni!” A következő nemzedék, dr. Szabó Kálkiék, már fehér pantallóban, fehér vászoncipőben és panama apacsingben verték a labdát.
Amikor Szabó András kollégiumi igazgató meghozatta az első síléceket — ahogy akkor nevezték, „skitalpakat” —, és egy téli vasárnap délután leereszkedett a Telek-patakánál, a ródlizók ugyancsak megbámulták. Amikor pedig az első világháború után a kitűnő sportember, Ion Petri főhadnagy, az udvarhelyi 105/106. ezred tisztje Németh Dezső hatodikos kollégista társaságában egy ötméteres szakadékon leugrott — vakmerő vállalkozásnak tekintették, és a következő vasárnap már olyan közönségük volt, mint évekkel később Strohschneidernek, a híres kötéltáncosnak…
A később annyi dicsőséget hozó labdarúgást szintén Z. Sebes József tanár népszerűsítette. Ő hozatta az első futball-labdát, amit „football-laptának” neveztek, és kezdte meg diákjait a labdarúgásra oktatni. Amikor az időjárás megengedte, szombat délutánonként víg énekszóval vonultak ki a kollégisták a kollégiumkertbe, és órákon át rúgták a labdát Sebes tanár úrral együtt. Ezeket a „gurigázásokat” előbb csak a kerítésen kívülről, majd a pálya széléről több inasgyerek is végignézte, majd Sebes József számukra is lehetővé tette, hogy mialatt a diákok pihentek, ők is futballozhassanak. A labda azokban az időkben nagyon drága sporteszköz volt, legalább egy süldő árába került, és így kevés apa engedhette meg fiának az ilyen drága mulatságot. Az első „magánlabda-tulajdonos” az egyik gazdag tímár fia volt, aki azonban csak a módosabb iparoscsemetéknek engedte meg, hogy labdájával játszhassanak. Két iparostanonc: Binder Gyuszi (becenevén Juliusz) és Binder Pista heteken át fájó szívvel nézte a régi baromvásártéren rögtönzött „pályán”, hogy az iskolatáskákkal meg tankönyvekkel megjelölt „kapuk” között hogy rúgják a labdát. Egyszer aztán a labdatulajdonos „mentőrúgása” következtében a labda nemcsak a „pályát” hagyta el, hanem azon túlra gurulva, a sebesen áramló Küküllőbe pottyant. A játszók a partra siettek, azonban a labdát nem sikerült kihalászniuk. Mint később kiderült, a Binder fiúk valahol a nagygátnál fogták ki, hazavitték és csak egy év múlva merték elővenni. Később beadták a Hargita Testedző Egylet szertárába, ahol mint első számú leltári tárgy szerepelt a vagyonlistán.
A labdarúgás elterjedésében a sportfelszerelések hiánya, elsősorban a labda beszerzése okozott fejtörést. Néhány vállalkozó szellemű cipészifjú verejtékes munkával bőrcvikliket vágott ki, nagy üggyel-bajjal kikalapálták, összevarrták, gumibelső hiányában glicerinezett marhahólyaggal látták el, és szájjal fújták fel. Sajnos, ezek a labdák inkább hasonlítottak a mai rögbilabdához, azonkívül meg puhák is voltak, gyorsan leereszkedtek és kilyukadtak.
1919 őszén a Binder fiúk labdarúgócsapatot szerveztek, aminek nem volt neve, sem hivatalos jellege. A háborúból hazatérő Sebes József tanár a kollégistákból „football-kört” alakított, amely aztán 1921. húsvét másodnapján a Kollégiumkertben játszotta első mérkőzését a Binder fiúk csapatával. A mérkőzést, melyet a diákok nyertek meg, mintegy száz érdeklődő nézte végig. A Binder fiúk meg a csapatuk, hogy a csorbát kiköszörüljék, alapos edzésbe kezdtek, és a pünkösdi visszavágón kettő-nullás győzelmet arattak.
A „fuszulykások” felett aratott győzelemmel a Binder fiúk megnyerték a közönség rokonszenvét, és a közvélemény egyre többet sürgette a labdarúgócsapat megalakítását. (Visszatérve a „fuszulykás” gúnynévre: az első világháború idején a paszuly csaknem naponta szerepelt a református kollégium konviktusának étrendjén, ezért kapták a „fuszulykás” nevet. A katolikus gimnázium konviktusának étrendjén a „katolikus havasaljáról”, a „szentföldről” származó lencse volt napirenden, ezért nevezték őket városszerte „lencséseknek”!)
A Binder fiúk sikerén felbuzdulva, néhány lelkes labdarúgóbarát: Kiss István gyógyszerész, akinek patikájában több későbbi kitűnő „prakszi” dolgozott (Német Andor, Solymossy Jankó, Váry Zsiga és mások), dr. Hirsch Jenő szeszgyári főtisztviselő, dr. Borosnyay Pál ügyvéd és természetesen Sebes József minden követ megmozdítottak, hogy labdarúgócsapatot hozzanak össze. Hosszas lótás-futás után megalakították a Hargita Testedző Egyletet, és nemsokára fel is vették őket az Országos Labdarúgó Szövetségbe. A csapat közvetlenül a megalakulása után egyik győzelmet a másik után aratta. Igy a Csíkszeredái CSAK ellen 5:0-ás győzelmet vívott ki, majd a székelykeresztúri KAC csapatát meg a segesvári Turnvereint győzte le. Megfelelő sportpálya hiányában az első évben a mérkőzéseket a régi baromvásártéren létesített, a szabályoknak megfelelő nagyságú pályán bonyolították le. (Szerencsére kedden volt a hetivásár, és így vasárnapig volt idő a pályát megtisztítani a vásár maradványaitól…) A pálya mentén ládákra, söröshordókra helyezett gyalulatlan deszkákat helyeztek el (a közeli Zsigmond-telepről kapták kölcsön), ez volt a tribün, magasabb helyárakkal. Apropó, helyárak: az állójegy két lejbe (négy kiskifli ára), az ülőhelyeké tíz lejbe került. A mérkőzés után kiderült, hogy a közönség fele a teljesen nyitott baromvásártérre — belógott, és az állóhelyről nézte végig a meccset. A népszerű Kiss Pista gyógyszerész azonnal védnökök toborzásába kezdett, rövid idő alatt áldozatkész emberekből védnökséget hozott össze, és így sikerült a deficitet fedezni. Az egyik vezetőségi ülésen kereken kimondatta, hogy csak jöjjenek a csibészek, ezek közül kerül majd ki az utánpótlás!
Abban az időben a szabály nem írta elő a kapuháló használatát, így aztán rengeteg vita keletkezett, hogy az alsó sarokba küldött labda a kapuba került-e vagy nem. Ezután alkalmazták a hálót, amit csak a kapu felső gerendájára erősítettek fel, az alsó részét kicövekelték. A mérkőzéseket levezető bíró rendszerint „semleges” városbeli volt, míg a határbírók (taccsbírók) helybeliek voltak. Partdobásnál kötelesek voltak a zászlajukat a bedobó cipője sarkához helyezni, hogy meggyőződhessenek, hogy a játékos nem ágaskodik, mert ezt tiltotta az akkori szabály. Sportorvost a vendéglátó együttes volt köteles beállítani. Néhány udvarhelyi orvos, köztük dr. Dénes bőrgyógyász, dr. Böhm városi tisztifőorvos mondtak le vasárnap délutáni pihenőjükről, és egy külön erre a célra beállított bérkocsin ülve figyelték a játékot, hogy szükség esetén beavatkozzanak. Gyúró nem volt, az ifjabb Polner fekete keménykalappal, fekete zsakettben jelent meg a.mérkőzésen, de ha kellett, mellényre vetkőzve masszírozta meg a fiúkat. Polner amolyan mindenes volt, újságot terjesztett, gyógyfüvekkel kereskedett, azt hiszem, senki sem tudta az eredeti foglalkozását, de szívvel-lélekkel végezte a felszerelés rendben tartását, ahogy Kiss Pista bácsi mondta, „nélkülözhetetlen főhátramozdító” volt. Ide kívánkozik, hogy megemlítsem Polner egyik segesvári kalandját. Az ottani csapat, a Turnverein jubileumi ünnepséget rendezett, és erre a nagy vetélytárs Hargitát hívta meg. Az udvarhelyieket a klub vezetősége, az élen Schäser alispánnal, a szászoknál szokásos ünnepi díszben, zsakettbe öltözve, cilinderrel a fejükön fogadták. Elsőnek Polner szállt ki a vasúti kocsiból, és a fiúk utána adogatták le a bőröndöket. Az alispán elnök Polnerhez lépett, kezet fogott vele, megölelte és kiragadta kezéből a koffert. A többi urak is követték a példáját és egymás után ragadták meg a bőröndöket. Az udvarhelyiek nagyot néztek, aztán utánuk eredtek és kivették az urak kezéből a pakkokat és úgy sorakoztak fel a peronon, ahol aztán elhangzottak az üdvözlő beszédek. A lelkes német Hoch!-ok és éljenzések után az egyik Hargita-játékos elég tapintatlanul odaszólt Polnernek: „Rakja fel a koffereket a kocsira!” — Így tisztázódott a helyzet, a félreértés: a jó szászok, mivel csak Polneren volt zsakett, a Hargita elnökének nézték … A Hargita győzött, és este Polnernek a szászok teljes elégtételt adtak: a banketten, amikor a hangulat emelkedett, a két elnök közé ültették és sokan brúdert ittak vele …
A segesvári intermezzóról térjek vissza a baromvásártéri pálya kellemetlenségeire. A pálya mintegy harminc méterre lehetett a Küküllőtől, ezért egy halászhálóval felszerelt bácsi a vasúti hídnál állandóan készenlétben volt, hogy az esetleg Küküllőbe pottyanó labdát kifogja. Ekkor már több labdája volt a Hargitának, de így is előfordult, hogy fokozottabb védelmi csatározások esetén egymás után több labda került a vízbe. Ilyenkor várni kellett a labdára, és ezt az időt a bírók nem számították be a játékidőbe.

(Folytatjuk)

Forrás: Szász István: Bika a toronytetőm. Anekdoták, történetek. Dacia, 1983.