Szász István: Így sportoltunk, így drukkoltunk valamikor (2)

(…)
Abban az időben az országot bajnoki kerületekre osztották. A székelyudvarhelyi Hargita a brassói körzethez tartozott, és így a Brasoviával, a brassói Olimpiával, a Colteával (katonacsapat volt, s nemegyszer a Hargitától „bekoncsentrált” játékosokkal nyerte meg a bajnokságot), a nagyszebeni Soimival (szenzációs labdaadogató centerhalfja — középfedezete — volt; a nevére nem emlékszem, süketnéma volt), a nagyszebeni Sportklubbal, az ottani Turnvereinnal, a segesvári Turnvereinnal és a székelykeresztúri KAC-cal játszott, és éveken át az első meg a második helyen végzett. Minden évben sportcsemegének számított a Brasoviával folyó küzdelme. A Brasovia híres Tritsch—Tóth—Geller mesterhármasa nemegyszer zörgette meg az országos bajnok, a nemzetközi sportpályákon sikeresen szereplő temesvári Kinizsi hálóját. Előfordult, hogy rávert a Kinizsire, s a következő vasárnap — kikapott Udvarhelyen. Egy időben a petrozsényi Jiul is a brassói kerülethez tartozott, abban az időben aratta Európára szóló győzelmét a kontinenst győzelmesen végigportyázó, híres angol bajnokcsapat, az Oxford City ellen, hogy utána kikapjon a Hargitától. De nemcsak a brassói kerület csapatai véreztek el Udvarhelyen, hanem a híres kolozsvári KAC meg a Hagibor is vesztesként hagyta el a pályát. Még a budapesti élvonalban szereplő Kispest is csak 2:0-ra tudott győzni Udvarhelyen az erősen tartalékolt Hargitával szemben.
Ilyen sikerek mellett egyre szaporodott a szurkolók száma. A kezdeti gyér számú közönség helyett száz meg száz néző szorongott a pálya szélén. A baromvásártéri pálya már nem felelt meg a korszerű követelményeknek, így kibérelték a református kollégium már említett sportpályáját, padokat helyeztek el, és a jó udvarhelyiekben fellángolt a lokálpatriotizmus, szép lassan leszoktak a vasárnap délutáni alvásról, a vendéglősök legnagyobb bánatára a ferbliről meg a kaláberről, a borozgatásról, és lelkes szurkolókká váltak. (Igaz, hogy a Hargita győzelmeit annál jobban ünnepelték a vendéglőkben, vagy esetleg egy-egy vereség után borba ölték a bánatukat!)
Ha már a szurkolókról van szó, szükségesnek tartom, hogy egészen röviden elmondjam, milyenek is voltak akkor a drukkerek. Semmi esetre sem olyanok, mint a maiak! A közönség csöndben figyelte, élvezte a játékot, s ha szép akciókat látott a pályán, vagy gólt rúgtak a fiúk, lelkes tapssal honorálta még az ellenfelet is. Nem hangzott el nyomdafestéket el nem tűrő megjegyzés, nem szidták a bírót, legfeljebb „szemüveget a bírónak” kiáltások hangzottak el. S ha valaki mégis elragadtatta magát, a lila-fekete (ezek voltak a Hargita színei) karszalagos rendezők kivezették a kertből. Sípok, dobok, kerepelők meg „Hajrá!” kiáltások nélkül is fociztak a fiúk, mert minden idegszálukkal küzdöttek a győzelemért. Ahogy Ferenczy Jenő öreg barátom, az egykori Hargita kitűnő csatárja mondotta nemrégen nekem: „Tudod, mi nem fizetésért és más anyagi előnyökért játszottunk. Nem! Hanem a csapat színeiért! Minket nem kellett tréningre nógatni, nem is volt hivatásos trénerünk, mert mi a labdarúgást munka utáni kikapcsolódásnak tekintettük. A tréningeken, hetenként kétszer vagy háromszor, besötétedésig rúgtuk a labdát, úgy kellett a csapat intézőjének hazakergetnie bennünket. Aztán volt csapatbecsület is! Amikor szakmám továbbképzése érdekében Szebenbe kerültem, az ottani NAK színeiben játszottam. Arra kértem a vezetőséget, hogy ne állítson be a Hargita ellen, mert nem szeretnék a volt és a jövőbeli csapatommal szembekerülni. Kérésemet teljesítették!”
Ha a Hargita idegenben játszott, este a posta előtt és a posta udvarán száz meg száz szurkoló verődött össze és várta a szakvezetők telefonjelentését. (Akkor még nem volt rádió, a vasárnapi sporteredményeket a legjobb esetben a kedden érkező újságok közölték.) Az udvarhelyi mesterek a kisinasokat küldték „hírlesésre” a postához, akik aztán az öröm- vagy a lesújtó hírt azonnal továbbították a májszter urakhoz a lakásukra vagy a törzsvendéglőbe. Az urak a főutcán korzóztak, és megvárták a kávéház ajtajánál kifüggesztett Hargita-táblán megjelent eredményt. Ha győzött a csapat idegenben, ha vesztett, másnap az újúti vasútállomásnál a szurkolók tömege várta őket. Szőcs Mihály vármegyei jegyző szövegére dr. Peltzer Vilmos vármegyei főjegyző, a filharmonikus zenekar karnagya és zeneszerző „Nem jó a, nem jó a Hargitával kikukoricázni” kezdetű, pattogó ütemű indulót szerzett, amit aztán a mérkőzés végén, a szokásos „Háromszoros hipp-hipp-hurrá!” köszöntés után énekeltek.
A közoktatásügyi miniszter rendeletileg megtiltotta, hogy a középiskolások klubcsapatokban játsszanak. Ez súlyosan érintette a Hargitát, mert néha több kollégista diák (Kiss András, Császár László és mások is) játszott. Csütörtökönként a kávéháznál levő hirdetőtáblán közölték a vasárnapi felállítást. A rendeletre való tekintettel „átkeresztelték” Császár nevét Királyra, a Kissét — Nagyra! Szabó András kollégiumi igazgató minden szombaton elsétált a táblához és elégedetten távozott, mert egyik diákja sem szerepelt a névsorban. Császár Laci az internátusban lakott, s ha a csapat más városban játszott, szombaton és vasárnap este a szobatársai szennyessel telegyúrt zsákot helyeztek el az ágyban, és Sebes József internátusi felügyelőtanár lévén, az esti lustrákon „mindent rendben talált”. Sebes tudott a turpisságról, talán tőle származott az ötlet. Ha a csapat tagjai csak hétfőn délután érkeztek haza, Sebes József Császár Laci hiányzását — hivatalból igazolta!
A munkásifjak kezdeményezésére néhány kisiparos anyagi támogatásával munkás sportegyesületet alapítottak, az Udvarhelyi Munkás Testedző Egyletet. Anyagiak híján a vállalkozás, sajnos, csakhamar megszűnt.
Belemenő, durva játékra, bíróverésre sohasem került sor. Nagyon rá kellett szolgálnia annak a bírónak, akit Székelyudvarhelyen kifütyültek! Az egyik Theil, brassói bíró volt, aki a Cenk alatti város egyik együttese ellen nem adott meg egy ordító gólt. A másik Karády Nagy Lajos kolozsvári FIFA-bíró volt, aki a Hagibor ellen egy nagyon is lesgyanús gólt érvénytelenített. Mérkőzés után — nem a sportpályán, hanem a Küküllő hídján — mi kölykök a nyomába szegődtünk és „fújbíróztunk”. Karády megunta a süvölvények kórusát, és pont engem kapott el: olyan csárdás nyaklevest kaptam tőle, hogy a diáksapkám a vízbe gurult. Ekkor határoztam el, hogy soha többé játékos meg bíró ellen nem tüntetek. Ezt a fogadalmamat mindmáig betartottam, még akkor sem ragadtatom el magam, amikor a tévé előtt ülök, és a bíró láthatóan „nyomja” kedvenc csapatomat — az aradi UTA-t.
Ehhez még csak annyi hozzátennivalóm van: a Küküllő-hídi incidens után negyedszázaddal, 1948-ban elfoglaltam a kolozsvári Világosság című napilap főszerkesztői székét. Kormos Gyula kollégám egy idősebb, rokonszenves kartársat mutatott be a következő ajánlással:
— Karády Nagy Lajos, szerkesztő, közgazdasági szakemb>er, egyben pártatlan FIFA-bíró!
Az öregúr mosolyogva megkérdezte:
— Mondd kérlek, nem találkoztunk mi már?
— De igen! — s azzal elmondtam egykori egyoldalú „ismerkedésünk” történetét.
Lajos bácsi arca elborult:
— Kérlek, engedd meg, hogy annyi év után most exkuzáljam magam …
— Világért se! .— nyugtattam meg. — Sőt köszönettel tartozom neked, mert te „neveltél” belőlem sportszerű szurkolót!

Ezerkilencszázhuszonötben hallottunk valamit rebesgetni a jégkorongról. Zárug Bandi kitűnő korcsolyázó iskolatársunk kezdeményezésére, ahogy akkor neveztük, jéghockey- (mi így ejtettük ki) csapatot hoztunk össze a sétatéri jégpályán. (Zárójelben csak annyit erről a létesítményről, hogy az erdélyi városok között elsőként dicsekedhettek az udvarhelyiek ilyen sportintézménnyel. A Küküllő gát feletti részéből, föld alatt vezették be télen a vizet a pályára, nyáron meg a tőszomszédságban lévő uszodába.) A jégkorong-felszerelést egy bécsi képeslapból néztük ki, meggörbített karófélékkel valami gumiszelep korongot a labdarúgás szabályai szerint ütögettünk egyik kapunak kinevezett, hóbuckákkal megjelölt helyről a másikhoz. Egyetlen problémánk volt, hogy mit kell csinálni, ha a korong elhagyja a játékteret. Fröhlich Ottó diáktársunk javaslatára — taccsot dobtunk! így ment ez heteken át, amíg egy szép napon megjelent a pályán Szabó András kollégiumi igazgató és leállította a játékot:
— Azs istenit! (Zsézett az öregúr.) Ti azst se tudjátok, mi a jéghoki játék. Azst nem így játsszák!
Elmagyarázta, de mi túl komplikáltnak találtuk, és abbahagytuk a játékot. Ez volt a későbbi híres udvarhelyi jégkorongsport kezdete.
Sok bonyodalom előzte meg az úszósportot. Az első világháború idején a helybeli garnizon unatkozó tisztjeinek a kezdeményezésére a Sétatér és a Kollégiumkert között, a Küküllő mellett csinos, az akkori igényeket kielégítő betonmedencével és kabinokkal ellátott uszodát létesítettek. Zuhanyozója és homokos napozója is volt, s ráadásul trambulint is építettek hozzá. A tiszt urak szerették volna a városi hölgyeket is megnyerni az uszoda látogatására, de az alispán kikapós hírben álló feleségén kívül nem akadt udvarhelyi naccsága, aki be merte volna oda tenni a lábát! Az első világháború után két évig romokban hevert az uszoda, így aztán a város fiatalsága, főképpen a diákok, két helyen: a kaszárnya mellett, az úgynevezett Pávelkánál, meg a város felső részén, a fatelep alatt, a régi malomnál fürdőztek. A Pávelkától, mivel a tőszomszédságban volt a város egyetlen örömtanyája, a diákokat csakhamar eltiltották, s csak néhány öreg úr járt ki oda, nem is annyira fürdeni, mint inkább távcsővel legeltetni a szemüket.
A város vezetősége, ha már annyi pénzt beleölt az uszodába, gyülmölcsöztetni is szerette volna, ezért 1923-ban rendbe hozták. Olcsó, egylejes belépti díjat állapítottak meg a gyermekek részére, és Szász József bankfőtisztviselő fáradságot nem kímélve, pusztán kedvtelésből, úszni tanította a gyermekeket. Szász bácsi a napozóban apró halmokat emeltetett velünk, és arra hasalva gyakoroltatta be velünk az úszómozdulatokat. (Mi addig csak a kutyaúszást ismertük.) Utána bedobott a vízbe. Ittunk is eleget, de megtanultunk , úszni!
Nő látogatója nem akadt az uszodának. Végül egy nyári délután megjelent az első hölgystrandoló, Andreies prefektus olasz származású, csinos sógornője, Anita Bolner, térdtől nyakig érő, testhez feszülő fekete trikóban, és olyan feltűnést keltett, hogy másnap, aki csak tehette, Ordelt János rövidáruüzletében fürdőnadrágot vásárolt. Gyűltek az urak az uszodába — Anitát nézni! Ez az esemény fel is kavarta a várost: három nőegylet vezetősége sürgősen összeült, küldöttséget menesztett a polgármesterhez, és kérték a „nők kitiltását az uszodából”. Új rendelettel szabályozták a fürdési időt: délelőtt csak a hölgyek és a gyermekek látogathatták az uszodát. De a gyermekek legmagasabb korhatárát nem állapították meg, s ebből újabb bonyodalmak származtak, mert a kamaszok nem annyira fürdőzni jártak oda, hanem Anitát bámulni. Anita pedig megfelelő úszó- és társalgópartner hiányában unatkozott, el is pártolt onnét, és a régi malomhoz kezdett járni, ahol már strandélet kezdett kibontakozni. (A strand kifejezés csak a húszas évek végén terjedt el, addig egyszerűen fürdőzésnek nevezték.) Ide a hölgyek férjükkel karonfogva sétáltak ki, a lányok pedig mamájuk kíséretében jelentek meg a térden alul érő, fekete meg tompa színekből készített csipkés fürdöbugyogókban és egészen magasan dekoltált blúzszerűségekben. A mamák napernyők alatt heverésztek a fűben és éberen őrködtek lányaik erkölcsén. A következő’ években továbbfejlődött a nők emancipációja, a lányok már barátnőik kíséretében jelentek meg a Küküllő partján. Öltözők nem voltak, így a fürdőzők a közeli kukoricásban öltöztek át, ami a kíváncsiskodók részére újabb látványosságot jelentett. Vagy két évvel később terjedt el a partfürdő kifejezés, de ezt egyelőre csak a vasút melletti holtágban kiásott iszapfürdőre vonatkoztatták, ahol a gyógyulást keresők reumás végtagjaikat lógatták a vízbe.
És a többi sportágak? Amikor a parajdi születésű Keresztes Laji birkózó megnyerte az olimpiai ezüst- meg aranyérmet — egyszeriben megindult az érdeklődés a birkózás iránt is. Darvas cukrászmunkás egész sor fiatallal ismertette meg a fogásokat, de ez a sportág anyagiak hiányában lekerült a napirendről.
Az első ökölvívó-bemutató 1923-‘ban „zajlott le” Udvarhelyen. Sebes József egy tornaünnepélyen két hatodikos diákot, Németh Dezsőt és Áron Jenőt léptette fel a tornateremben valami foltozott bokszkesztyűkkel. A küzdelem előtt ismertette ennek a sportnak a szabályait, szépségeit. Csak egy-menetes küzdelem volt, de ez is elég volt a közönségnek, megesett a szívük a két egymást ütögető fiatalon. A bemutatónak egyelőre csak annyi eredménye volt, hogy ezután a verekedő gyerkőcök — egyenes meg horogütésekkel terítették le egymást. Szidták is eleget Sebest ezért a durva sportért!
A katolikus gimnáziumban Bíró Lajos magyar—latin szakos tanár vezette a tornaórákat. Hogy milyen eredményesen, az kitűnt abból, hogy a fia, Bíró Lajos, a későbbi kolozsvári egyetemi tanár (nemrég hunyt el), magas- és rúdugrásban remekelt, számos arany- és ezüstérmet szerzett a különböző nemzetközi versenyeken idehaza és külföldön. Az állami líceumban A. Gogu tanár is mindent elkövetett, hogy a keze alól kitűnő sportolók kerüljenek ki. A kis Ionescu a rövid- és középtávon rekordjavító lett.
Galamblövő versenyekkel is kísérleteztek Udvarhelyen a Kollégiumkertben. A helybeli vadászok között több kitűnő céllövő volt, de az érdeklődés hiányában egyre jobban ritkulni kezdtek. Annyi haszna volt a szombatfalvi háziasszonyoknak, hogy a sűrű pufogtatások elől a csirkeállományt dézsmáló szarkák, a szentimreiek legnagyobb bánatára, a temetőbe meg a papkertbe költöztek át.
Sebes kezdeményezésére füleslabda-csapat is alakult. Lószőrrel tömött, futball-labda nagyságú bőrlabdát használtak, jó arasznyi bőrfüllel, de mivel a fül az ügyetlen játékost gyakran kupán vágta — abbamaradt. Annál nagyabb sikere volt a mai röplabdára emlékeztető hazénának, amit kimondottan lányok játszottak. Ebben a csapatban szerepeltek a mai híres udvarhelyi kézilabda-csapat tagjainak — nagyanyái !
És végül hadd emlékezzünk meg a kardvívásról is! 1926-ban két gimnazista diák, Desbordes Jenő és Ernő azzal állított be Kiss Pista bácsihoz, hogy a Hargita színeiben indulhassanak a Kolozsváron megrendezett országos vívóversenyen.
— Nem fogtok kompromittálni bennünket?
— Esküszünk, hogy nem! Érmet akarunk hazahozni!
És hoztak is: Jenő ezüstérmet szerzett, az öccse negyedik lett! Fröhlich Ottó, katolikus finevelőintézeti (!) igazgató egy üres termet bocsátott a Desbordes-ok rendelkezésére, ahol a két fiú ingyen és bérmentve vívótanfolyamot rendezett. Legjobb növendékük volt a kis Lánczky Laci, aki aztán országos vívóvá nőtte ki magát. (Bocsánat, a testalkata alig haladta meg a katonai mércét.) Ellenfelei sorozatos győzelmeit azzal magyarázták, hogy „olyan kicsi, alig lehet eltalálni!”
Tovább is lehetne sorolni az Udvarhelyen sikert elért sportolókat és sportokat. Például a pingpongot (úgy hívták abban az időben), amiben Kádár Tóni remekelt és országos hírnévre tett szert! (…)

Forrás: Szász István: Bika a toronytetőm. Anekdoták, történetek. Dacia, 1983.