Megfigyeltem, hogy egy idő után nem akart eltűnni arcmásom a tükörből, mintha ráégették volna. Sőt, egyre mozgékonyabbá, mondhatni aktívabbá vált, de inkább a szó negatív értelmében. Szemmel láthatóan gyűrődött ráncokba a homlokom, mély árkok vésődtek az orrtövem két oldalán s „befolytak” az áll alá, a szemem gyakran könnyezett, mintha valaki kegyetlenül facsarná, csak úgy, minden ok nélkül. S a szájam… nos, a szám be nem állt, folyton újabb és újabb mesékkel hozakodott elő arról, hogy milyen szép is lett volna, ha… Szóval éjjel-nappal szövegelt, még aludni sem tudtam tőle, míg egyszer egy kialvatlan éjszaka után döntöttem: szét kell zúznom a tükröt. A legundokabbal kezdtem, a szájammal (rögtön elnémult). Aztán sorra az arcomra, szememre, homlokomra mértem jól irányozott csapásokat. Mindahányszor megnyikkant valami a szegycsontom alatt, mint mikor rozsdás zárat próbál kinyitni az ember, de már nem volt megállás. Végül úgy nézett ki a tükörképem, mint a meggyalázott sírkamrák múmiáinak. De elkéstem a büntetéssel. A mindvégig hátamnál ólálkodó unokám már arcára másolt jó néhány vonást.

1. Gergely:
   2018. június 29. 19:24

   Jó!