Megkerültem a mozit az órajárással ellentétes irányban. Rossz hangulatom volt és ez a mikrofárad(t)ság kissé csökkentette mélabúmat. Másnap is, hogy elkapott valami rossz emlékű csüggedés, elmentem a mozihoz és — némi kényszerességgel — ezúttal órajárás iránt kerültem meg a háztömböt, hogy megtett utam virtuális cérnája kibogozódjon. Vettem egy meséskönyvet. A Grimm-mesék színes képeit édeskéseknek találtam. Megvettem az angol ünnepi meséskönyvet is. Annak fekete-fehér illusztrációi voltak, oldalanként más-más, de pusztán egyetlen színnel kiegészítve: ez kedvemre való volt, semmiképpen sem volt giccses; hiába, az angolok igényesek. Már nem is kellett megkerülnöm a mozit, elegendő volt felütnöm a Holiday Story Book legújabb (?) kiadását. 1968 aszályos nyara volt. Ha a Grimm-meséket néztem, féltem, hogy visszatér ’67 (!)… Ez csak olyan légből kapott érzés volt, nem tudtam megmagyarázni. Az angol meséskönyv jókedvre derített. Aztán a szüleim szóba hozták, hogy elutazunk a tengerre. Friss zápor eredt el körülbelül egy hónap óta először. Az udvari homokozón diszkrét fekete pontok tűntek fel. Leszakadt az ég, vége volt a mélabúnak.

Budapest, 2018. VI. 29