Nem lennék őszinte, ha elhallgatnám, hogy Stefano Bottoni leleplezései jócskán megingatták csodálatom építményének dór oszlopait, amelyet a magyar líra eme ontológiailag friss vonulata iránt éreztem. Tudat alatt képtelen voltam hárítani a sokkot, és az azonnali várakozás elé, akár egy jelképes üvöltés, hamuból emelt fal magasodott. Az életben sajnálatosan volt már szerencsém néhányszor olyan emberekhez, akik kizárólag a rombolás szakértői voltak. Akik rombolástechnikai mesterfogásaihoz képest én csupán egy, a fintor eszközével élő civil lehetnék. Egy hangra vártam, bármilyen halk is legyen, csak mondjon valamit, bármit, egy szót csupán, ami megtámaszthatná az összeomló világot. Egy „Chagall-szárnyú angyal” védelmében.
Egy adott ponton, a zsdanovi esztétikai normákra adott válaszként, az ideologizált kurzusban felnőtt első érett nemzedék, amelyhez Szilágyi is tartozott, meghirdette „az őszinteség forradalmát”. E kifejezően képszerű fogalom manapság egészen másként hangzik, mint ahogy azt az ötvenes évek elején, a hatodik évtized kezdetén értelmezni lehetett. Az őszinteség forradalma ugyanis válasz volt egy másik, tragikus, véres, elszigetelt forradalomra, a magyarokéra, amiről nem lehetett beszélni, mintha nem is létezett volna, s amelyen a csizmák és a lánctalpak a diótörő ritmusára gázoltak keresztül. Egy ekkora lelkiismereti megrázkódtatás után a világ egyetlen hatalma sem képes némaságot parancsolni, hiszen minden egyes gesztus, minden kiejtett szó vagy elhallgatás üvöltéssel ért volna fel, mert aki azt várta, hogy a költői-művészi kurzus majd ugyanúgy folytatódik tovább – a politikairól szó sem lehetett, bár az is árnyaltabb lett, s méghozzá nem is jó értelemben –, ugyanabban a stílusban, mintha az egész csak egy éjszakai rémálom lett volna, az vagy hülye volt, vagy megalkuvó, netán gázmaszkot öltött, hogy túlélhesse az akkori idők fojtogató légkörét. Ezért aztán, talán itt az ideje, hogy mindenek előtt újraolvassuk a meghatározó szerzők műveit, hogy fölfedezzük szorongó szimbolizmusukat, minden támogatást nélkülöző lábadozásukat mindazoknak, akikről az a hír járta, hogy újra felfedezték az egyszerű, „természetes” beszédet, sejtelmességeket és kódolt értelmű áthallások nélküli, vallomásos értékrendet. (Az igazság az, hogy a költészet egyre gyakrabban nyúl majd a rejtvényszerű, parabolikus kommunikálás eszközéhez.) És valóban, a nyelvi kifejezés síkján bekövetkezik a szépetmondással és az objektívnek látszó dogmatizmussal való szakítás, még ha a témaválasztásban tovább kísértenek is olykor, részben mert meg kell fizetni az érvényesülés árát, bár nem lehet rajtacsípni, hogy ne volna őszinte, és érződik, hogy a pátosz visszafogott, már-már nem is létező. E kijelentésekből kellene kiindulnunk, hogy észrevehessük, a lírai vallomás milyen tétovázó, a diskurzus mennyire átíródik, újraértelmeződik, a szavakra megújuló szemantikai félárnyék vetül, a verssorok között beteges lehangoltság köde szállong. Néha pedig nyilvánvalóan az avangardizmus szellemében történt kísérlet a proletkulttól való elszakadásra, amelynek legnyilvánvalóbb jele József Attila, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc és a többiek újrafelfedezése, úgy, hogy az egész nemzedék ezek védőpajzsa alá sorakozott.
Szilágyi Domokosnál ez a stratégia a tekintélyes szerzők mind gyakoribb parafrazálásában nyilvánul meg, előbb csak szövegi szinten, nagyfokú függőséget eredményezve, amit aztán egy magasabb, egzisztencialista szint vált fel, ahol a játék tragikus színezetűvé válik. Nála a „játék, a játékosság” nem kötődik a vidámsághoz, még akkor sem, ha amúgy minden csupa tréfa. Valamennyi kritikusa hangsúlyozta Szilágyi hajlamát az ötletes morfológiai, szemantikai, jelképszerű, kultikus megoldások iránt a lírai építkezésben. Ezért aztán, e megjegyzések fényében történt átértékelés nyomán az újraolvasás más hangsúlyokat kap, a szavak más értelmet nyernek, bizonyos szerkezeti megoldások azt a bölcs erőfeszítést sugallják, amivel sikerül a kitörő üvöltés energiáját a kimondás nyugalmához szelidíteni. Csiki László maga is próbált magyarázatot találni erre a Tengerparti lakodalom című posztumusz kötet utószavában: „Nem is játszott soha »felszabadultan«, sem tanulva, mint a gyermek. Talán leginkább mégis bátorsága bizonyításáért játszott: hogy íme, meri – és tudja – levegőbe perdíteni a súlyos, nagy dolgokat, magas talapzatra helyezni a banalitást.” Amennyiben ezekben állnak a sorssal való, a tragikus határain is túlmutató játék okai, akkor minden tárgytalan, öncélú, tétnélküli. Ám jóval többről van itt szó: már-már metafizikai félelemről hibáink, gyengeségeink beismeréséről, ugyanakkor jókora erőfeszítésről is, hogy ne hagyjuk magunkat legyűrni, ne hódoljunk be a szenvedésnek, álljunk ellen a végsőkig. Szilágyi Domokos játékai e feszültségeket ostromolják. És ehhez társul egy másfajta játék, a veszélyes, a perfid, a lelkiismeret játéka, csábításokkal és önváddal, bénító csődjével, vétkességével és mentségeivel együtt az erkölcs síkján.
Amikor felismeri a játék iránti hajlandóságát, lelkiismerete még makulátlan. Az 1959-ből származó Nyár című vers talán az első, amely nyilvánvalóan jelzi elkötelezettségét a játékos, a ludikus szemlélet iránt, s egyidőben két kaput is nyit: az egyik a formálható, a szétszedhető és újrailleszthető nyelvezet, amely a hatásos asszociációk, árnyalatok, hatásos képek, váltakozó rímek élményét hozza: „Hajadon füzek, búzabóbiták – / …amott, az ég alatt / pisze szellő szalad, / a felhő szétszakad, / s látszik egy kék falat / égbolt – alatta sirül el a nyár, / s pacsirtaszóval frissen kiabál”; a másik pedig, amely után a vidámságnak hirtelen vége szakad, bár még elég távol áll attól, hogy elérje a csúcspontját, de megérzi és retteg tőle, hogy mivé válhat a játék: „Én játszom ugyan, / de ti / vegyetek komolyan”. Ez az egyetlen eset, amikor még figyelmeztet bennünket, több alkalom nincs rá. Ettől kezdve részesei és társai vagyunk. Megszólít bennünket. Meg kell fejtenünk játékszabályait, logikáját, értelmét, kódját. Minél közelebb kerülünk a bejárathoz, nő a tét, a feszültség, minden bonyolultabb, fokozódik a beavatottság és mennyire súlyosbodik a következmény!
Mihelyt a kapu megnyílik, a játék szakaszai a létezés részeivé válnak, a játék beavatottjai leszünk, az őszinteség nemzedéke ébredésének cinkosai, érthetővé válik, hogy a gyermeki, önzetlen, magáért való játéknak hirtelen, egycsapásra befellegzett, s kezdetét vette az önmagunkkal való bújócska, önmagunk játékos fölemésztése. Ekként jutunk el Mozarthoz, a gyermekhez, aki nem ismert másfajta játékosságot: „Ó, vidámnak, mert fiatalnak / lenni s maradni, / szomorún is / és megvénült-fiatalul! / kacagni, míg a kacagás / titokban zokogni tanul! / játszani – s a játék titokban / holt-súlyossá komolyodik”. Ott van aztán a többi játszótárs: József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Nagy László vagy Babits Mihály, akikhez sokszor megtér majd, egy-egy strófát, egy-egy képet kölcsönözve tőlük. Mintha értékes játékokat cserélnének.
Maga Szilágyi nevezi néven a játék tétjének okát és fokát 1975-ből származó két versében (Játékok I és Játékok II). Akárha egy végrendeletben, a „kéretlen költő” minden mellébeszélés, kétértelműség nélkül beszél a játékról mint befejezett cselekvésről, „Európát játszottam”, „tán Európa voltam én magam, / föltámadásra várva, holtan”, az életesdi játékról, amelyben látnod kell a „játékon-is-túlit”, „szertefoszlott / – vagy eljövendő? – álmokat”, ahol „légy élő, a jövőt sose félő, / akár az időt a halott.” Az időre játékvezetői szerep hárul, a halhatatlanság nincs a kezedügyében, hogy mindig újra lehessen kezdeni, mindent csak egyszer lehet kockára tenni, végérvényesen. „Játsszuk, ami nincs, de lehetne. / Játsszuk, ami nincs, de szeretne / lenni. Esendő mimagunkat.” A játékot feladni, kiszállni belőle csak egyszer lehetséges, visszavonhatatlanul.
Kezdetben Faust sem volt tisztában a játék erkölcsi kockázatával. Szilágyi jónak látja a Napfordulóban feleleveníteni, újratárgyalni az egyezség „tételeit”, hogy visszanyerhesse elvesztett sorsát, de kétségbeesett kísérlete változatlanul kudarcba fullad. Az életrajz újabb adalékai tükrében újraolvasva e versét, úgy érzem, mintha egy hosszantartó jajkiáltást hallanék. Az „egyezség”, az ígéretek és a kedvezmények, a derűs ámítások dacára a vég egy és ugyanaz: maga a mélységes kiábrándulás. Korábban azt gondoltam, micsoda pompás metafizikai feleszmélés ez, az elpusztíthatatlan lény parabolája az utolsó pillanat küszöbén. Most ennél sokkal többet érzek: a meghasonlás nem csupán metafizikai jellegű, hanem a vétkesség megbélyegzése, a lelkiismeret tisztulási kísérlete. Föltettem magamban hát a kérdést: a leleplezések mennyiben hatnak majd ki költészete befogadására? Számomra a mű olyan mélységeket tár fel, amelyek eddig föl se tűntek, el se tudtam képzelni az azt életrehívó szenvedések mértékét. „Tisztelt Ügyészség, ő nem volt hibás! / saját teste pártolt át a külvilághoz” írja a Följelentésben. Amennyiben volt „átpártolás”, akkor iszonyú volt az ára, az erkölcsi kamat annyira elviselhetetlen, hogy a Circumdederuntban akár le is teszi a fegyvert a győztes előtt: „Körülvettenek engem az élet ördögei, árnyai”, a kapu becsukódott, és nincs az az erő, ami feloldozzon, csupán a meghasonlás gondolata vergődik előttünk, mint egy fehér zászló, jelezve a kikerülhetetlent, hiszen „halál elől ne meneküljön, azki meghaló”.
Szilágyi Domokos merész építész volt, aki dacolt a fizikai ellenállás törvényeivel, akkora tereket tervezett, amelyeket csak a gondolat ereje képes megtartani. Maga körül felépítette a piramist. Befalazta magát ebbe a tekintélyes építménybe. Szilágyit, az embert magába zárta az épület szerkezete. Mintha sose is létezett volna. Vagy mintha a mű lett volna az, aki őt életre hívta.

2008 májusában

Fordította: Cseke Gábor. A szöveg a 2008-as, Szatmárnémetiben megrendezett Párhuzamos sajtóértekezlet c. irodalmi megbeszélésre készült, Sz. D. 70. születésnapja alkalmából. Első megjelenés: ÚMSZ, 2008. július 11, Színkép melléklet

1. Nászta Katalin:
   2018. július 2. 04:29

   Kitűnő