Erős Ferenc: Az önégető önvallomása
In memoriam Jan Palach
Amikor meggyulladt a ruhám,
a hajam,
és csupasz kezemben föllobogott a tűz:
félni kezdtem.
Nem a testi kíntól:
kín és kéj rokonok
és a kíntól és a kéjtől egyformán torz
az arc.
Amitől félni kezdtem,
csak egyetlen kérdés:
a végső KI VAGYOK?
Mert választhattam volna a privát halált,
vagy élhettem volna még ötven évig,
ha a bajom csak annyi,
hogy élni nem tudok.
Miért csinálok hát magamból
lángoszlopot?
Nem isten küldött vezérül
és nem követ senki sem,
nem a népért, mint Dózsa György,
nem a hitért, mint az Orléansi szűz,
nem a tudományért, mint Giordano Bruno
égek el,
nem vagyok korunk fanatikusa,
mint egynémely szaigoni szerzetes;
nem vagyok hős,
hisz a hős a hordalélek tégelye,
én meg individuum vagyok
Tudatos individuum,
tán túlontúl tudatos.
Éppen ezért semmit sem tudok –
a legkevésbé azt, hogy
KI VAGYOK?
Talán a mítosz ad némi rációt.
Talán valóban van kollektív tudattalan,
talán az ősi emlék,
az engesztelő tűz-emberáldozat
került elő a tudattalatti lomtárból
Európa földjén,
Prága városában,
ezerkilencszáz és hatvannyolcban.
De mondja meg, aki tudja:
miért hogy éppen én vagyok ez az áldozat?
Miért hogy nem én lakmározhatom
– együtt a többiekkel –
valaki másból?
Hölgyeim és uraim:
a mítosz megfagyott.
Én pedig égek
– hiába jönnek a rendőrök, a mentők és a tűzoltók –
elégek visszavonhatatlanul.
Ha csak egy ember lesz,
aki nem felejti az égett hús szagát,
az emberi pernye szagát,
azt mondom, nem tettem hiába.
De attól félek, hogy ez az egy ember én leszek.
Mivelhogy a kezem
már elégett,
éppen ezért nincs mivel
befogni az orrom.
Pusztai Péter rajza