álmaink nyarán,
mondtam neked, hogy nézd –

csodás, szép este jön lábujjhegyen felénk.
mi, magas fűz lombja alatt álltunk – emlékül,
értünk, kecsesen hajolt fölénk még,

s a lenyugvó napnak baldachin fényét csodáltuk,
hallgattuk a madarak gyümölcsillatú énekét,

fűszagú zápor jött végül, hajadból cseppenként
alápergett, testedre gyolcsinged ráfeszült,

ezüstös csillagfény-szárnyú lepkeként tártad szét karjaid,
szemedben lángoló pipacsmezők áztak,

miként egymásban a lüktető csönd,
vagy a légszomj, már akkor

mondanom kellett volna: Te, édes álom, nekem el kell nézd,
és maradj még.