Székely asszony volt az anyám. Egyszerű, vendégszerető, nagylelkű. Mi Keresztúron laktunk, s apám miatt, aki nagysolymosi volt, igencsak sűrűn keresett fel a rokonság, a sok ismerős. Annak idején kevés volt a buszjárat, s amíg még nem halt ki ennyire a falu, elég sokan jöttek be Keresztúrra. Volt, aki bejárt dolgozni, volt, aki csak ügyes- bajos dolgait intézte, s voltak diákok is szép számmal, akik a városba jártak iskolába.
Nyáron nemigen jöttek, akkor munka volt a mezőn, inkább téli időszakban kerestek fel. Nagyszüleim is gazdálkodtak, s hoztak nekünk mindenfélét faluról. Többek között bort is. A solymosi bor mindig savanykás volt, de azt nem tudom megmondani, miért. Lehet, hogy a Nova szőlő miatt, lehet, hogy nem ért be rendesen- én még gyermek voltam, nem értettem a borászathoz.
Akkoriban jó telek jártak, nagy hideg volt odakint. Nem mértük fokokban, anélkül is tudtuk, hogy mire számíthatunk, ha kimegyünk a házból. Ha azt mondták: hideg van, az rendes téli időnek számított, ha hozzátették: olyan hideg van, hogy a kutyádat se engedd ki, akkor már mínusz 25-30 fok lehetett, s ha apám a munkát abbahagyta, s bejött melegedni, akkor valóban farkasordító hideg volt.
Olyankor nem győztünk tüzelni. Ha kimentünk, két rend gyapjúzoknit húztunk a lábunkra, két nadrágot, és minden mást is felvettünk magunkra, de még így is csípte a hideg a combunkat, s a szempillánk jól bederesedett. Csikorgott a hó a talpunk alatt, na, de ha tél van, hát tél van. Ebben az időszakban szoktak beülni hozzánk a solymosiak. Hát hogy is fagyoskodhattak volna odakint, amikor ülhettek bent is, a melegben, míg jött a fél hármas busz.
Egy alkalommal beült hozzánk Jóska bácsi, s anyám tudta jól, hogy az öreg szereti a bort. Töltött is neki, de az, amikor jót húzott belőle, fintorgott, s megjegyezte:
– Jó savanyú ez a bor.
– Persze – válaszolt anyám -, kicsit savanyú, de meg lehet inni, igya meg, Jóska!
Az öreg megfogta a poharat, s kiitta a tartalmát.
Anyám, a jólelkű, vendégszerető asszony, jött az üveggel, aztán még töltött egy pohárral.
– Sok lesz ez, Annus, ne töltsön többet.
– Hát csak nem hagyja ott, Jóska, meg kell inni azt a kicsi pohár bort.
Jóska, fogta a poharat, beleivott, s még meg is rázkódott tőle:
– Hű, ez aztán tényleg savanyú.
– Az biza, Jóska, tudja maga, solymosi bor, ezért ilyen savanyú.
Kénytelen-kelletlen, az öreg azt is megitta egy utolsó kortyig.
Anyám már töltötte volna a következő adagot, de erre gyanússá vált neki valami. Észrevette, hogy a két üveg, amiben az ecet állt, s a másik, amiben a bor, egyforma volt, s egymás mellett is állt. Nagy hirtelenséggel felkapta a másik üveget, beleszagolt. Aztán beleszagolt abba is, amiből töltött az öregnek, s felkiáltott:
– Jaj, Jóska, hát én bor helyett ecetet töltöttem magának.
Az öreg keresztbe rakott lábát megcserélte, s mondta nagy nyugalommal:
– Hát én éreztem is, hogy egy kicsit savanyú…