Maurizio gesztusa

Az óváros templomából, San Giacomo harangtornya alatt a Piazza del Popolo felől leszivárogtam ismét a tengerre néző piazzettára, a Di Amicis térre. Ez az egzotikus növényekkel sűrűn benőtt park a magasváros tövében többféle néven is ismert azok körében, akik otthonosan mozognak Bordigherában. Egyik ilyen neve a Cape Pineta, akár botanikus kertté is nyilváníthatnák, százéves fikuszok, olajfák, ciprusok, datolyapálmák sűrű dzsungele nőtte be a szépen rendben tartott sétányok közt meghúzódó parkot. Legjellegzetesebb példányai a norfolki fenyők, amelyek eredetileg Új Zéland és Új Kaledónia csendes-óceáni vidékeiről kerültek ide, és lettek honossá a mediterrán térségben is.

A tengeri szellő csavargott a fák között, a Piave emlékműnél idős emberek üldögéltek a késő délutáni beszűrődő napsütésben. Eszembejut, ami Elionak is átvillant a fejében, hogy talán egykori bajtársukra vagy felmenőikre emlékeznek a kőtábla névsora előtt, majd nekem is, mint Elionak, eszembe jut, ez lehetetlen, hiszen ahhoz, hogy bármelyiket is ismerd az ott felsoroltak közül, ma már legalább száz-százhúsz évesnek kellene lenned. Talán csak kegyeletüket róják le a hősöknek, akik épp nagyapáik, dédapáik is lehettek. Ebből az időtávlatból már semmi és senki sem fáj annyira. Lehet, huszon-harminc év még átment némi fájdalmat korábbi veszteségeinkből, de száz semmiképp. Száz év tompa emlékezést idézhet elő bennünk, semmi többet, tiszteletteljes elmélkedést a múltról. Ez már nem fáj. Legalábbis nem úgy fáj.

Délelőtti elragadtatásomban, hogy sikerült felkutatnom a piazzettát, nem adtam magamnak sok időt felfedezni azt részleteiben, és mielőtt elindultam volna lefelé a tengerpartra, kimentem ismét a Sant’Ampelio templom feletti kilátóteraszra. A helyiek Marabuttonak emlegetik, ami a muzulmán világból kölcsönzött szó, talán a lőporraktár különleges alakja miatt. A terasz magasan a tenger fölött éppen a csücsökre néz, ahol a városvédő szent kápolnája van szemközt, és balról ellát San Remo magasságaiig és a riviéra távolabbi öbléig, Genováig, amennyiben ezt az idő megengedi. És ezen a délutánon megengedte, tudhatta nekem most nincs ennél több időm. Ha jobbra fordultam, nem csak Monacóig, hanem az ilyen derűs délutánokon Nizzáig is ellátni. El tudtam volna képzelni ezt a látványt életem hátralevő részére. Előbb ezt nem mertem magamnak sem bevallani, de aztán a barátaimnak egy üzenetben megírtam a titkot. A tenger fodrozó, magas hullámokban tornyosuló csipkékkel csapkodta a délutáni nap áztatta sziklákat és odébb, a Garnier villa alatt ritmusra ringatta a kikötőbe zárt jachtokat, szellője pedig a megannyi nemzet lobogóját ugyanolyan rakoncátlansággal lobogtatta felettük. A marabuttón három ágyú őrzi a várost. Nemrég állították vissza őket a helyre, ahol a kalózkorszak idején a várost védték. Nevük is van, és a helyiek nagy tisztelettel emlegetik őket: Butafoegu, Tiralogni és Cagastrasse.

Tudtam, hogy az esti órákban egyszer még feljövök majd ide és az óvárosba, a napnyugtára inkább a tengerparton szerettem volna lenni. A kanyargós lépcsőkön Sant’Ampelio templomához ereszkedtem le, és onnan le a tengerparti sétányra. A Lungomare Argentina Evita Perón tiszteletére kapta a nevét, aki 1947-ben, a háborút követően kis reményt hozott a tengerparti kisvárosba, amikor júliusban felavatta a riviéra leghosszabb tengerparti promenádját, hogy az élet a háborús évek után visszatér majd a régi kerékvágásba. A promenád két kilométer hosszan terül el Sant’Ampelio kápolnájától Vallecrossiáig a kékvizű tenger és a vasúti sínpár között mediterrán fenyőkkel szegélyezve. A sétányra nyílnak Bordighera tengerparti szállodái. Amikor leértem, alkonyodott, a szállodák a promenádra nyíló kijáratain a vendégek sorra csordogáltak ki a sétányra. Voltak, akik a kavicsos tengerpartra mentek le egyenesen, mások a tengerre nyíló teraszokon kerestek helyet maguknak vacsora vagy csak egy hűs koraesti rosé reményében. Voltak azonban, akik sétálni indultak. Én is azt terveztem, végigsétálok a promenádon, de a vasútállomással párhuzamos barettóhoz érkezve, nem tudtam ellenállni egy kis helyi szürkebarátnak.

Mondtam is a pultos, széles mosolyú fiúnak, hogy micsoda meglepetés számomra szembe menni itt az East Village-ben heti rendszerességgel vásárolt kedvenc borommal, a Ruffinoval. Mondja, hogy nem meglepő, mert erről a vidékről származó borok ezek, és ha akarom, felidézi bennem a New York-i esti borozgatásaimat. Mondom, én nem azokra akarok most emlékezni, hanem ezt itt megélni – és körbemutattam – ugyanazzal – és a borra mutattam.

Kérdi rosé formájában jöjjön-e a „megélés” vagy szürkebarát legyen a társam. Mondom, maradjunk a fehérbor mellett. Helyesli döntésemet, és mondja, hogy én csak nézzem ki a magamnak leginkább megfelelő asztalt a helyzet megéléséhez, és ő majd Maurizióval elintézi, hogy a bort majd odarendezze nekem egy kis kancsóban. Kancsóban? – kérdem felderülve a pompás ötleten. Kancsóban. Bízzam csak magam rájuk, rá és Maurizióra. Úgy beszélt nekem Maurizióról, mintha ismernem kellene. Elhelyezkedtem a tengerhez legközelebb eső asztalnál. A környező asztaloknál helyi fiatalok illogattak kisebb-nagyobb társaságban. Beszélgetésfoszlányok, nevetgélések szűrődtek át innen-onnan a koraesti tengeri szellő susogásában. A kavicsos parton nem sokan jártak, egy-két kagylógyűjtő vagy romantikázó pár a távolban. A hullámok változatos erővel és sistergéssel csapódtak a partra. Közben megérkezett a nagyon fiatal, csillagszemű, sovány fiú, aki addig a másik asztalnál, a nagy társaság körében komédiázott, és akivel már váltottam pár szót, azaz próbáltam, amikor a baretto teraszára léptem imént. Angolul kérdeztem, hogy pultnál szolgálnak-e ki vagy bízzam inkább rá. De csak megvonta a vállát:

– Che ne so… – és a bárpultos felé intett.

Most letette a boros kancsót az asztalra. Ő lehet, hát Maurizio, aki nem beszél angolul ugyan, de azon túl roppant kedves és készséges. Korábbi parolázásunkból a pultos fiú azt gondolhatta, mi már korábban lebratyiztunk, és ezért engedett át engem olyan proaktívan Maurizio gondoskodásának. Emez meg gondoskodott is rólam. Letette a bort a kancsóval, a poharat. Majd töltött. Valamit mondott olaszul, és visszament a bárhoz. Amikor visszatért, egyik kezében egy tál mogyorót, a másikban sósperecet hozott. Mosolygott, és mint szövetségesek közt, rámkacsintott:

– Giovanni küldi

Odanéztem, a széles mosolyú pultossal találkozott a tekintetem, megemeltem a teli poharamat irányába, ő visszaintett, Mauriziónak pedig megköszöntem egy szép borravaló kíséretében.

– Pillanat, visszaadok – hebegte.

Intettem, tartsa meg. Meglepetten mosolygott, és megköszönte. Nem mondott semmit, hanem egy jellegzetes kézmozdulattal biztosított afelől, hogy ha bármire szükségem lenne a tengerparti megélésem közepette, akkor a legjobb a kezekben vagyok itt, csak jelezzem.

A pohár fala gyöngyözött a párás tengerparti nyárestében a jól behűtött fehérbortól. Beleszippantottam, és elmerültem gondolataimban. Alig volt teljes huszonnégy órája, hogy pár méterrel fennebb, a rózsaszínű állomás peronjára léptem az intercityről, és mégis úgy éreztem, mintha Bordighera mindig is életem része lett volna. Valahol a távolban Ventimiglia felé sejteni véltem a tengerbe nyúló nagy sziklát, a helyet, ahol Oliver és Vimini harminc éve a napsütötte nyári délutánokon és alkonyokon az élet nagyon fontos dolgairól, barátságról beszélgetett hosszan a szikla tetejére kuporodva felhúzott térdeiken pihentetve állukat a távolba bámulva. És ahol Elio Marziával randizott nyáréjszakán, ahová délutánonként fürdeni jártak a szomszéd fiatalokal és a villa vendégeivel, akik ebéd utáni ejtőzésük közben jónéven vették, ha valaki felvetette, le kellene menni a partra. Nem , mert magában nem tudott volna bárki lemenni, hanem mert valakinek meg kell törnie a sziesztával járó, lustasággal vegyült ernyedtséget ilyen fülledt nyári délutánokon, hogy lendületbe hozza a társaságot.

A sziklás öblöt, ahol Elio és Oliver utoljára úszott együtt azon az augusztusi hajnalon, mielőtt Oliver visszautazott volna New Yorkba. A tengerpartról a hegyoldalba emeltem a tekintetem. A hegyoldalon sorakozó villák tegnap még csak ismeretlen szép épületek voltak, a pazar panoráma része. Ma már személyes ismerőseim. Az alkonyati párában alig kivehetően ott a Torre dei Mostaccini és mellette a Forbes villa, ahol, ma már tudom, Monet kilátója van, a sárgavirágos titkos hely a meredek falú patakkal, ahonnan egy horzsolást hoztam a térdemen emlékül. Ó, és eszembe is jut az alkaromon a seb. Reggel kicsit még vérzett. Ezt a múlt éjszaka szereztem az óvárosban a várfal boltíves ablakába kikapaszkodva a telihold fényében a vadrózsabokrok között. Micsoda szép emlékek!

– Ehi, Maurizio! – intettem a csillagszeműnek, aki a barátaival, a nagy társasággal szórakozott a másik asztalnál – posso avere un altro, per favore? – mutattam a kancsóra, amelyik valami rejtélyes módon erősen megüresedett előttem.

Amikor kihozta, és töltött, a pohár ismét bepárásodott. Ugyanúgy fizettem, mint előbb. És ő ugyanúgy azonnal a visszajáró után nyúlt zsebébe. Én pedig ugyanúgy intettem, tartsa meg. Meglepetten és zavartan nevetett, nem tudtam pontosan, miért, talán nincsenek ezek a nyári suhancok a borravalóhoz szoktatva itt a kis barettoban, mindenesetre tisztelettel megköszönte, és a ugyanazzal a kézmozdulattal biztosított afelől, hogy bármiben lenne szükségem rá, ő ott lesz nekem valahol a szomszéd asztaltársaságnál, a barátai közt. El is neveztem ezt magamban somolyogva Maurizio gesztusának. Mert rájöttem, a dolgok, amiknek nevet adunk, sokkal tovább élnek bennünk, mint azok, amelyeket sehogy sem hívunk. És ezt a gesztust én el akartam tenni a riviérai emlékeim közé.

Az újabb adag bor és újabb adag elmélkedést követően elindultam felkutatni a Lungomare Argentina másik végét. Az esti vonatok egyike éppen elrobogott mellettem a ciprusfák sorának másik oldalán. Az összecsukott napernyők tarka mezején leugrottam a promenádról a vízpartra. Köveket szedtem, cirkásokat. Megmártottam a lábam a vízben, hogy az óceánok után a Földközi-tenger is megsimogasson. A köveken fájdalmas volt edzetlen talpakkal járnom, visszavettem a cipőmet, és visszasétáltam a promenádra. A padokon itt is, ott is emberek ültek, néhol gyermekek játszottak. Az egyik fontanillánál megtöltöttem a vizespalackomat, és az arcomra is locsoltam egy kis hideg vizet, hogy felfrissüljek. A tengerre nyíló teraszokon mind nagyobb számban verődtek össze társaságok. Mellettem görkocsolyázók suhantak el, és néha egy-egy kerékpáros is. Vallecrossiánál a promenád véget ér. A Trocadero összehúzott színes napernyőit elhagyva, melyek, mint hatalmas piros-fehér és kék-sárga alvó denevérek ingadoztak az esti szellőben, kitekintettem a korlátra támaszkodva a francia Alpok felé, valahol látni lehetett a folyót, amelyik Ventimiglia előtt ömlik a tengerbe. Fenn a hegyen narancssárga fátyolba burkolózva sorakoztak a villák, a hegyi utakon a távolban az autók csak matató bogaraknak látszottak.

A baretto előtti aluljárón keresztül mentem át a sínpár alatt az állomás előtti térre, hogy onnan felugorjak a lakásba. A baretto terasza jócskán megtelt vendégekkel, Maurizio sem komédiázott a barátaival, hanem gyors egymásutánban fogadta a vendégeket a bejáratnál. A pult felett akkor vettem észre a feliratot, amely tanusította, hogy a baretto, biza már 1960 óta fogadja a vendégeket ezen a helyen a promenádon.

Nem volt kedvem vendéglőbe menni aznap este, sokkal inkább arra szerettem volna a megmaradt pár órát használni, hogy több időt töltsek Bordigherával. Könnyű harapnivalót raktam ki a tányérra és egy pohár proseccóval kiültem az erkélyre. Sötétedett, a domboldal korábban még narancsszínben fürdő lejtője a villákkal, pálmákkal és utakkal is mind inkább beleveszett a sötétségbe, csak az emitt-amott felvillanó fények jelezték a mozgást és az életet. A magasban az óváros homályából a megvilágított harangláb, mint világítótorony mélázott békésen a városra. Alig vártam, hogy ismét fenn legyek, és magam is onnan nézzek szét ma este még egyszer, utoljára. A megmaradt proseccót jégkockákra töltve egy fedeles pohárban magamhoz vettem néhány sárgabarack társaságában, és felkapaszkodtam a meredek úton a Garibaldi tér mögött. Aznap volt az teljes telihold, a sápadtszínű korong ott kergetőzött velem a távoli tenger víztükrén, mikor a piazzettára, majd onnan a Marabuttora kiértem. Kellemes, sós illatú nyáreste volt, kabócák, tücskök zenéltek a közelgő június, de az idén sokkal korábban beköszöntött forró nyár tiszteletére is. Kiültem a kilátó szélére a kőre, a távoli városok fényeinek sziporkázásába merültem, felettem a hold őrködött a tenger felett, amelynek távoli suhogása, a sziklákkal való barátságos incselkedése, mint természetes zenei aláfestés szűrődött fel. Egy távoli terasz mulatozó társaságának a harsány kacajait is időnként megmozgatta az esti szellő, és mindez elvegyült a mediterrán fenyők és datolyapálmák sustorgásával.

Odalenn, a domb alól nyíló alagútból a Nizza felé robogó vonat zaja törte meg a csendet egy percig, az expressz lehetett, nem állt meg az állomásnál. Amikor újra látni véltem, már távol, Vallecrossia felé járt, a zaja csak távoli halk kattogásként járt vissza Oliver sziklájától. Az eredeti vasútvonalat 1857-ben kezdték megépíteni egy grandiózus terv alapján a Liguriai Riviéra mentén Genova és Nizza között, és 1872-ben az egysínpáros vonal már működött is. Mivel akkoriban a személy- és áruszállítás jelentős része még a vízi útvonalakon történt, a vasút elsősorban a királyság politikai érdekeit és főleg a katonai szempontokat tartotta szem előtt. Csakhamar kiderült, hogy ahhoz, hogy teljes értékű közlekedési útvonallá váljon, legalább megduplázni szükséges a már elkészült vonalat. Az első vonal teljes egészében a tengerpart fölött vonult a szirteken, roppant bonyolult kihívás volt a tervezők részére a második sínpár megtervezése, sok helyen erre nem is volt lehetőség. Éppen ezért a később készült kettős sínpár már nem fut mindenütt a tengerparton, és nagyon sok alagúttal tették járhatóvá az új útvonalat, így például Monacoban és a mai francia területek egy részén, valamint Bordigherától, éppen az óváros alatti alagúttól kezdődően San Remon át Andoráig, és kisebb megszakításokkal tulajdonképpen Genoiváig is a hegyek belsejében halad a vasút. Az elhagyatott külső vasútvonalakról Aciman is említést tesz a könyvben, amikor Oliver érkeztekor, a tengerpartra ereszkedve a szirten fekvő villából Elio megmutatja neki az elárvult vasúti síneket és a cigányok által belakott Savoyai címeres egykori királyi vasúti kocsikat. Aztán, amikor húsz év múlva Oliver viszzatér Bordigherába, ismét szóba kerülnek a vasúti kocsik, bár sem azokat, sem San Giacomo haranglábját nem látogatják már újra.

A csendesen álmodozó piazzettán a külső kőszegélyre kiülve bámultam a messzeségbe, és barackmagvakat fosztottam meg fogammal az émelygős-zamatos gyümölcstől. Ilyen sósillatú, játékos szellőkkel átjárt bolond nyár lehetett az is, ami után kutatva én is ideérkeztem sok évtized távlatából. Kabócák és tücskök zenéje járta át a fülledt éjszakákat, amelyek a maguk részéről hagyták a kőkockákat kicsit kinyújtózni, hűsölni a nappali perzselő kánikulák után. Volt, ahol fel is locsolták, hogy friss levegőt lélegezzenek a kis utcákra és terekre. S ahogy a Città Alta utcai fontanillájából a macskakövek közt magának lefelé utat kereső vízér után fordultam a lejtős allén, volt az egészben valami kellemes folytonosság. Harminc évvel ezelőtti, tíz évvel ezelőtti és jelenlegi pillanatok folytonossága.

Noha mindvégig velem volt, és tájékozódás gyanánt B-ben is bele-belelapozgattam, mikor hazaértem New Yorkba feküdtem neki sokadjára is újraolvasni Aciman regényét. Úgy éreztem, legjobb, ha egy jéghideg kajszibaracknektárral kifekszem a napra a tengerparton, és újraélem az egész utazást. Elio és Oliver története és az az 1987-es nyár teljesen új színezetet kapott utazásaim során. Mindent pontosan tudtam, láttam, éreztem, tapasztaltam, így hát sokkal könnyebb volt a titkokat kihámozni és megfejteni az egészből.

Elio és Oliver története Luca Guadagnino filmbéli és André Aciman könyvbéli párhuzamos világaiban olyan bűvös tájakra juttatott el, amelyek kiaknázása és felfedezése még sok-sok mesét megér majd. A filmben Bergamoból kerülünk vissza Cremába, Moscazzanoba és Fontanile Quarantinába. A könyvben Rómából érkezik vissza a vonat B-be, azaz Bordigherába, a tüdőszínű állomásra. Elio is és Oliver is járt Bostonban és persze… New Yorkban is. Érzem, hogy nem csak Róma és Bergamo, amit még beleszövök életem útvonalterveibe, de azt is, hogy Lombardiában és Liguriában is otthon leszek immár mindenkor.

Bordigherából a délutáni órákban értem Oslóba Nizzán keresztül. A Côte d’Azur repülőtéren a francia fiú, mikor megtudta, ki vagyok, és hogy este át kell dolgoznom magam Európából Amerikába az egyik hosszútávú járaton, egy egész sort foglalt le nekem a gép végében, hogy senki se zavarjon, a kollégáim a gépen pedig egy palack friss, hideg norvég vízzel aludni küldtek, de Maurizio gesztusával jelezték, békében pihenhetek… Oslóban épp csak annyi időm volt, hogy a szállodai szobámban felfrissüljek, elcsomagoljam az emlékeimet, és egyenruhába bújva elinduljak haza New Yorkba. A késő esti gépen dolgoztam New York felé, ilyenkor az utasok, még a skandinávok is csendesebbek, pihennek, filmet néznek vacsora után egy-egy pohár ital mellett. A középső vészkijárat széles sorában egy szelídarcú, jól öltözött fiatalember dolgozott laptopján, néha bele-beleolvasott a könyvébe, ami ugyan címoldalával lefelé volt az asztalon, felismertem Aciman regényét. Vacsora után, mikor arra jártam a sötét kabinban, vettem észre egy villanásnyira, hogy a laptopon a filmnek épp azon jelenetét nézi, amikor a pályaudvaron Elio elbúcsúzik Olivertől. A fiú lecsapta a laptop tetejét, mélyet sóhajtott, és hátrahajtva a fejét a széken, a plafont bámulta. Vörös volt a szeme. Szerettem volna odamenni, és beszélni hozzá, de nem tettem, mert egyrészt szakmaiatlan lett volna, másrészt, s talán ez volt a mérvadóbb érvem, én sem örültem volna, ha bárki is hozzám szól, amikor elolvastam a könyvet vagy épp befejeztem a filmet nézni. Később, mikor ismét arra jártam, a prémium osztályról egy jól behűtött száraz fehérbort vittem magammal. A fiú a könyvet olvasta magába fordulva, fejét a kezeibe temetve, az asztalra könyökölve kényelmetlen pózban, amennyire csak egy repülőn olvasni lehet a sötét kabinban egy halovány olvasólámpa fényénél. Nem szóltam egy szót sem, letettem a poharat, megtöltöttem borral, amitől az bepárásodott. A fiú rámnézett, és mielőtt szólt volna, intettem, ne tegye. Maurizió mozdulata jutott eszembe, azaz nem is eszembe, hanem csak előjött belőlem. Azzal a gesztussal otthagytam. Elmenőben, a harmadik sor távolságából csak egy halkan súgott, elcsukló „köszönöm” ért utól. Visszapillantottam, mosolygott és a fejét csóválta meglepetten, majd visszabújt a könyvbe.

Forrás: Égből kapott mesék

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ