Zarándokhely lesz a Kányádi-sírkert…

Holnap, július 7-én helyezik földi nyugalomra Kányádi Sándort szülőfalujában, Nagygalambfalván, ahová Budapestről érkezik, ahol hetekkel ezelőtt elhunyt. Az esemény előestéjén a Hargita Népe c. napilap riportot közölt (Kányádi Sándor ránk testálja a szülőföldet – szerző: Simó Márton) a „tékozló fiát” hazaváró székelyföldi nagyközségről. Beszélgetőtársa Kányádi György Attila református tiszteletes, Nagygalambfalva gyülekezetének lelkésze, akiről mindjárt az elején kiderült, hogy „édesapámmal Kányádi Sándor harmadfokú unokatestvér volt… Most három Kányádi-nemzetséget, három nagy családot tartunk nyilván a faluban, de biztos, hogy egyazon ágból származunk mindannyian.”
A tiszteletes sietett mindjárt hozzátenni, hogy a költő iratai szerint haláláig nagygalamfalvi lakos volt. Hogy miként s miért? A magyarázat kissé kacifántos, de idézzük:
„Kányádi Sándor személyi igazolványa ide szólt. Legalábbis 2004 óta, amióta Nagygalambfalva visszanyerte községi státuszát. Eléggé el nem ítélhető módon ugyanis elvették tőle a kolozsvári lakását, amelyet a szocializmus idején vásárolt meg és alakított át, és ezért semmiféle kárpótlásban, kártérítésben nem részesült, úgyhogy Nagygalambfalvára helyeztette volt az állandó romániai lakcímét, s azzal a várossal, ahol legalább ötven esztendőt élt, Kolozsvárral megszűnt a kapcsolata. Ezzel is kifejezte ragaszkodását a falujához. Budapesten aztán jórészt azért honosodott meg az utóbbi tizenöt esztendőben, mert egyik fia Magyarországon él, a másik pedig Párizsban, ha jól tudom, a Sorbonne-on tanít, hogy legyen a magyar fővárosban is egy hely, ahol az unokák a nagyszülőkkel időnként együtt lehetnek. Egyébként egész a legutóbbi időkig annyira szoros volt a kapcsolata a nagygalambfalviakkal, hogy amikor idehaza járt, mind az idősekkel, mind a fiatalokkal és a gyermekekkel is tartotta a kapcsolatot, mindenkit megszólított, szóba állt a falubeliekkel, minden érdekelte, ami történt itt a legutóbbi látogatása óta.”
A tiszteletes azt is elmondta, hogy a költő „konkrétan, személyesen” nem volt tagja a helyi, közel ezer főt számláló református gyülekezetnek, de „nevével, hírnevével… mindvégig mellettünk állt. Nem volt kepefizető hívünk, ahogy mondani szokás, de ha adományozni kellett, akkor nagyon komoly összegeket ajánlott fel. Amikor 1994-ben emlékművet avattak a faluból elhurcolt zsidóknak, akkora összeget ajánlott fel, hogy nemcsak a követ tudták megvásárolni és kifaragtatni, hanem abból készült el az akkor itt szolgáló lelkipásztor fürdőszobája. Az nem mondható el, hogy közbenjárt bizonyos helyeken értünk, ezt nem vártuk el tőle, nem terheltük, de kétségtelen, hogy sokat nyomott a latban, mert bárhová pályáztunk, mindig leírtuk, hogy mi Nagygalambfalváról valók vagyunk, Feleki Miklós (1818–1902), a Nemzeti Színház híres színésze, rendezője és Kányádi Sándor szülőfalujából. Én tudom azt, hogy az ő hírneve akarva-akaratlanul is számított. Erre büszkék lehettünk…”
A tiszteletes és a költő személyes kapcsolatát firtató kérdésre Kányádi György Attila kiválónak nevezte viszonyukat. „Sokat beszélgettünk. Pontosabban: sokat beszélt Sándor bácsi. Voltak vissza-visszatérő történetei, de azok nem voltak unalmasak, bár egyiket-másikat többször is hallottuk. A szünetekben, két lélegzetvétel között azonban olykor nagyon fontos evidenciákat mondott… Nyugdíjas éveiben itt élt a faluban Borbély Gábor atya (1930–2013), aki római katolikus főesperesként szolgált korábban Csíkban, szintén Nagygalambfalva szülötte. A főtisztelendő úrral, akit én igazi lelki atyámnak tartottam, minden nyáron, ha Sándor bácsi itthon volt Hargitafürdőn az üdülőjében, akkor autóba ültünk, s legalább egy napot ott tartózkodtunk, hosszan beszélgettünk, kizárva a világot és még a lehetőségét is annak, hogy valaki az együttlétben megzavarjon. Egyik ilyen alkalommal azt mondta nekünk Sándor bácsi: – Ide figyeljetek! Nem tudom, hogy ki fog hátramaradni, valószínűleg ti. Én most csak annyit mondok nektek, ha mégiscsak ti lesztek ott az én temetésemen, hogy engem aztán ne dicsérjetek! Álljatok oda a koporsóm mellé, mondjátok el közösen a Miatyánkot, s nekem azzal annyi…”
Borbély Gábor atyát ugyan a sors már öt éve felmentette akkor vállalt kötelezettsége alól, református társa minden valószínűség szerint eleget tesz majd a kérésnek. A költő ünneplésének is megvolt a maga ideje egy évtizeddel korábban, amikor faluja díszpolgárává avatták. A tiszteletes szerint „akkor elég nagy volt a csinnadratta. Eljött a Kaláka együttes is, háromnapos ünnepségsorozatot tartottunk. Nyilván nem róla szólt minden, de eléggé feszélyezte a sok ünneplés. Túlzónak tartotta. Ekkor mentünk ki a családi sírkertbe, hogy megmutassa nekünk, hol akar nyugodni. Korábban családi temetkezőhelyek voltak a faluban. Van ugyan köztemető, de néhány család, így a Kányádi Sándor bátyámék nemzetsége is ragaszkodik a családi sírkerthez. Ott nyugszik az édesapja, Miklós bácsi, most már az édesanyja és a sógora is.”
A riport szerint Nagygalambfalva készen áll a nem mindennapi eseményre: a templom tornyán gyászlobogó leng. A tiszteletes pedig már készíti igehirdetése szövegét. Bevallja: „fogalmam sincs még, hogy pontosan mit is fogok mondani… Kányádi költészetében rengeteg testamentumszerű utalás van. És ezek a gondolatok általában mind ide tartoznak, ide irányulnak Nagygalambfalvára. Itt van például a Mikor szülőföldje határát megpillantja című vers 1975-ből: „a szívem kolumbusz / árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem / minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem…” Ugyancsak hitvallásként és egyik érvényes üzenetként élem meg, értelmezem mindig az 1965-ben – tehát nagyon fiatalon írt – A mi utcánk címűt is, amelyet hittanóráimon is így tanítok és értelmezek a gyermekeknek: „Innen csak indulni lehet, / s aki indul, visszajöhet. // Tisztesség dolgában mindig / tanulhat itt, el a sírig // Becsületből, akit innen/ tarisznyáltak, azt egykönnyen // nem fogja az élet piszka, / mert itt még a sár is tiszta.”)
Annak idején, amikor a székelyföld egy másik nagy szülöttét, Tamási Áront temették, két cserefa között találták meg az örök nyughelyét, amit Kányádi akkor versbe is foglalt: „Kívánhat-é ember többet: / derékaljnak szülőföldet / s két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek?” Vajon, magára is gondolt ekkor a költő? – érdeklődik a riporter, – S állnak-e cserefák a Kányádi-sírkertben?”
A tiszteletes válasza nem késik: „– Keresztanyámat, a költő húgát, Róza nénit kérdeztem, hogy hová szeretnék temetni Sándor bácsi hamvait, mert urnás temetés lesz, de még nem kaptam egyértelmű választ… Valóban van ott egy nagy cserefa, szívem szerint én oda helyezném a földi maradványokat. Az a kert egyébként alkalmas arra, hogy emlékhellyé változzék, mert talán egy hektárnál is nagyobb… Most nagyon oda kell figyelnie az önkormányzatnak, hogy mit tesz, hogyan kezdi el rendezni a környezetet… ha akarjuk, ha nem – az emlékhely létre fog jönni, mert az emberek jönni fognak a magyar világ minden szegletéből, mert valóban a miénk volt, Nagygalambfalvához tartozott, de az egész magyarság egyik legjelentősebb költője marad holtában, a makulátlan és örök érvényű életművel. Visszakapjuk most őt…” – olvashatjuk a Hargita Népében, Kányádi Sándor temetésének előestéjén. (csg)