Beléptek a konyhámba. Ők, a legjobb barátaim, még lábat sem töröltek az ajtó előtt. Poharakat szedtek elő a kredencből, töltöttek maguknak és durván röhögtek. Többek közt azon is, hogy nem vagyok otthon s ők kirámolhatják a hűtőt, felemelhetik a fazakak fedelét, összepecsételhetik az abroszt és végre kedvükre kipletykálhatnak engem, a hiányzót. Amikor elmentek, sáros nyomokat, használt papirszalvétákat és vastagon gomolygó, büdös cigarettafüstöt hagytak maguk után. Ezalatt én mindvégig ott voltam köztük. Közönséges légy képében, feltűnés nélkül szálldostam egyik pohárról a másikra s összetett szememet, no meg rengeteg pontszememet úgy forgattam, hogy még a foguk fehérjét is láthattam, amikor a parizeres szendvicset zabálták, észrevehettem körmük alatt a piszkot és szájuk sarkában a gúnyos, kárörvendő ráncokat.
Miután elmentek, felhörpintettem az egyik pohár alján maradt vörösbort, s düllöngélve morfondiroztam magamban:
– Volt szerencsém, tisztelt tanár urak, kedves hölgyek ! Rengeteget tanultam ebből az eszmecseréből… már amennyit egy magamfajta légy fel tud fogni a gombostűnyi agyával.