(Egy átutazó elbeszélése után, aki beleszeretett a Küküllőbe, emlékét Göröghonba magával vitte.)

---

1.

Ez a vén folyó, ez az évszázadok óta
mellettünk csendesen kanyargó – ez a Küküllő,
régi nevét, a Kökényest sem tagadó, soha egy árva szót
nem szól falvakhoz, városokhoz, amelyeken áthalad.
Mint egy bölcs, aki fejét enyhén lehajtja, sima
és a felszálló párától gyöngyöző homlokát a fölötte suttogó fűzfákkal megsimogattatja. Habzó, hullámzó testével, ahogy kinyújtózik,
mondhatni, ma is csodálatra méltó látvány.
S bár megtehetné, hogy karokat és lábakat növeszt,
feláll, arrébb sétál, esetleg messzi elvándorol,
épp, hogy égbe nem emelkedik,
hát nem, azt nem teszi!

2.

Tán úgy gondolja,
ez nem az ő természete, a dolga annyi,
megállítani, megszelídíteni bármi áron
a kis patakokat ha jönnek néha nagy sebesen,
értelmetlenül őrjöngve, akár a kezelhetetlen gyermekek.
Nem, szót sem szólna – azt mondják!
Akkor sem, ha öles és mély öbleiből az itt lakók
kihalásznak több hullát. De ő csak hallgat
a két part között, az ég alatt. A többi, az mind titok.
Egyesek azonban úgy vélik,
az emberek nem jól teszik fel a kérdést,
mert mi van, ha…!

3.

Ha, csupán elfelejtettük rég
a folyók nyelvét, annak beszédét. Különben
mindenkor megértenénk, hogy ez a vén folyó,
mit beszél. Hogy jó volna-e?
Nem tudni. Talán mert tudja milyen az ember,
így hát, ő ne legyen alku tárgya semmi fölött,
sem cinkosa két, esetleg több fél között.
Vajon hányszor, de hányszor látott
széles vállának partján sírni asszonyt, vagy lányt,
kit csalódás ért, ha a legény-férfinépek bántották.
Netán csatában elesett, vagy e folyó zavaros mélyén
eltűnt fiakat sirató apát.

4.

Mert látta, láthatta bizony
az évezredek alatt átfolyó kíméletlen és karcos
szócsaták alatt. A korokon átzúduló barbár hordák,
máskor a magukat értelem hordozójának tartó esztelen
gyilkos páncélos fosztogató bandák között, kérdezem én,
különbséget kik között tett? Ember-ember ellen,
egymás torkát úgy harapdálták, mint valami
kiéheztetett, láncos kutyák. Hát, ha ezeket látta,
véleményét jócskán formálhatta, s akár a part menti
agyagot, úgy teremtette meg az ilyen jött-ment
élősködőket, kik nem békét hoztak békés helyre,
hanem, mindegy mit mondtak.

5.

A fosztogatás után, csak a halál maradt.
Egy napon, Itakából ácsok jöttek – emlékezik a nép,
hogy micsoda ősz volt, milyen csodálatosak voltak itt a színek.
Csoda-e, hogy az erdélyi hegyeket
a bércek alatt, sebesen, a lankák fele leszaladó
zúgó folyókat, naponta háromszor is megáldották
királyok fénykorában a napkeleti bölcsek?
Hej, azok a regék, azok a szívekig,
és a húst, csontig
marcangoló, lelket szaggató,
minden zsigereket átható énekekre emlékszik-e valaki,
ahogy esténként azok a tüzek lobogó melegénél felcsendültek?

6.

Ahogy az ének-mondók ajkán szelek, vad viharok,
keletkeztek nyomban, tűző napfény jött nappal,
az árnyékos oldal daccal csöndben ült,
vagy a csillagok ragyogása hangjának édeni korából
itt felejtett, szép arcú emberek, amikor sokunknak, dicső korokról
meséltek, azon rejtett jeleket ősi dallamokban a négy égtájban született
alázatos nyelvében ha szólt, ma ki értené meg?
Az itakai ácsok, régen hajókat építettek. Kapcsokat,
új kötél-fogásokat, biztos csomókat mutattak,
tanították azoknak, akik építettek vad folyókra tutajokat.
És a házak rakó gerendáit szurok nélkül növényi és állati zsírokkal összefogták,
s a hegyeken, tengereken áthidaló láthatatlan utakat megmutatták.

7.

Csak a kitaposott ösvényekbe taposott titkokat nem fejtették meg.
Miután délen, lent, a pütia-i suttogások alatt sokan megőrültek,
eszeveszett menekülését embereknek, vajon hányaknak szervezték meg?
Mire számíthatnak évezredek, századok, hegyeink Súgás-barlangjai,
a cseppkőfogas, ember- és sárkánycsontokkal tarkított, még mindig
tündérekkel, régi idők hajnala előtt a föld mélyébe húzódó,
apró népekkel, az utolsó óriástól való félelmet,
a mindenkori emberben az elfeledett tudástár, vagy a nem tudás
misztériuma hatja át, mint métely, csak fúrja, rágja, eszi meg.
Hírlik az még, hogy nem egyszer járt-kelt hegyeken, völgyeken,
az óperencián az a tudás, amit odafönt hordoztak csillagszekerek,
de a mennyei egekben el-el botló szárnyas lények is.

8.

Elvesztett időről-időre mind, mi oda föntről jött.
Hogy egyszer-kétszer aranykincsek hulltak le csöndben,
a Hargitára alá estek, ki tartott számot ezek felett?
Mennyi vita, ármány és hazugság, és áldott béke jött,
néha tört előre sziklák szívét törte, hasította sok fele,
a testvér Küküllőkkel, Marossal, az Olt folyóval,
ezer csermellyel, gyorslábú patakokkal. Vitte, hozta,
hordta magával az áradat. Néhol csöndes habok tetején,
dobálta, ugráltatta. Máskor vad vizek módjára ide-oda csapkodta,
zúgva-üvöltve szállította, szétmorzsolta csipkés hegyek talpazatán,
kőszikla görgeteg, apró kavicsok között letette, iszap puha
homokba rejtette, fövenyes, lapos partokra kimosta.

9.

Ha tanult valamit belőle az ember,
hát megtanulta, hogy a víz ad,
sokat is! De elvesz, ha nem figyelsz rá,
ha többet akarsz, mint kellene.
Mit ész már nem bír el,
és karja embernek nem ölelhet át,
ott adj hálát, mondj imát.
Érdeme szerint, mind,
mind áldás jön azokra, akik
a természetet félik és tisztelik,
S mi igába hajtana, azt
tisztelettel megvetik.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ