Manapság nem divat házasságot kötni. De ma már sok mindent nem divat tenni vagy nem tenni. Vajon mi van több, és mi kevesebb az emberekben, mint régen volt? Ma miért halnak ki az emberekből azok a fogalmak, hogy: eskü, vagy: szentség? Vagy nincs igény az igaz érzelmekre, nincs igény arra, hogy elköteleződjön egy ember a másik mellett? De igen, van igény rá, mert minden ember vágyik a szeretetre, arra, hogy szeressen és szeretve legyen. Nem az érzelemhiány okozza a felszínességet, hanem a félelem. És mi okozza a félelmet? Az érzelmi bizonytalanság. És az érzelmi bizonytalanságot? Az emberek azon rétegére ható média, akik arra fogékonyak. Nem szüleinktől tanultuk a kitartás hiányt, és nem tőlük láttuk, hogy őszintétlenek legyenek egymáshoz. Minderre megtanították a fiatalokat, a hajlítható réteget, valaki mások. Azok, akik nap, mint nap rádióban, tévében sugározzák, újságban cikkeznek róla, vagy interneten terjesztik, példálózva a „nagy emberek” életébe való bepillantással. Ezek a „nagy emberek” „hírességek”, akiket szintén a média emel ki valahonnan. Nem kell semmilyen belső értékkel rendelkezniük ezeknek a személyeknek, csak egy fizikai külsővel- és máris sztárt alakítanak belőlük. Ezeknek az életét osztják-szorozzák, s főként a megcsalás, a hűtlenkedés, a válás, együttlét egy újjal, mással, fiatalabbal, idősebbel stb. a téma. Érdekes, valamiért a képek, a szavak, a hangok az ember fejébe ragadnak. És pár évtized alatt kitermelődik egy olyan réteg, amit bizalmatlan, csalódott, zárkózott, vagy éppen túlságosan is nyitott emberek sokasága alkotj. Egyre-másra nyílnak a társközvetítő oldalak, irodák, blogok. Többszörösére nő a kínálat férfiból és nőből egyaránt. Elkezdődik a „hajtóvadászat” paraméterek lekérésével, alkalmi együttlétekkel, s ennek az ismerkedési szakasznak néha nincs is vége. Vagyis, ott fejeződik be, ahol elkezdődött. Nagyon sok ember él magányosan, hajszolva az élvezeteket, s némelyikük valóban szeretne párkapcsolatban élni, de van, akinek már teljesen egyre megy.
Vannak, akik önsajnálatukkal vannak el, és nem értik, miért nem találnak párt maguknak. Pedig nagyon egyszerű a válasz: gondolkodásunk határoz meg bennünket, kapcsolatainkat. Általában mindenki a másikkal foglalkozik, hogy miatta van ez is, az is. Pedig csak önmagukba kellene nézni, s felismerni, hogy mennyire őszinte, mennyire hűséges, és mennyire elszánt befogadni egy ugyanolyan társat. Ki az, aki komoly kapcsolatot keresve egy hazudozóval, alkoholistával, kicsapongóval szeretne élni? Vagy ki az, aki úgy keres komoly kapcsolatot, hogy egyszerre több is van a listán? Jellembeli kérdés mindez. Ha nem bízik valaki a másikban, hogyan vár el tartós kapcsolatot? Hát itt van a félelem: fél bízni, mert csalódhat, fél őszinte lenni, mert lebukhat, fél a saját érzéseit kimutatni, fél szeretni, és fél szeretve lenni. Sikerült a tudatmódosítás, sikerült egy félelemmel telt társadalmat létrehozni.
Mindazok, akik tartós kapcsolatban élnek, akik képesek felelősséget vállalni önmagukért, párjukért, családjukért, tudják, hogy volt olyan pont az életükben, hogy inkább futottak volna. Itt lép be a kitartás szerepe a kapcsolatban, a szereteté, az elköteleződésé. Felszínes kapcsolatok jönnek és mennek, de a szentség, az megtörhetetlen. Ez viszi tovább a belső és külső gyarapodást egyaránt.
Vannak emberek, akik alapból egyedül érzik jól magukat, és megtanultak egyedül boldogulni az életben. Nincs kivetnivaló ebben sem.
Az érzelmi labilitás kihat az egészségre is, hiszen minden betegségnek lelki oka van. El lehet bagatellizálni a témát, lehet önámítást, önigazolást keresni. Mindenki maga tudja egyedül, hogy mi van a lelke legmélyén, és ezt az érzést nem lehet becsapni. Ha megtaláltad lelki békéd, akkor magadra találtál. Ha pedig ez hiányzik belőled, csak egy bábu maradsz, akit addig rángatnak, míg egyszer elszakad a zsinór, s te összeomolsz.