Szász István: Magyar fejfák, román fejfák egy francia temetőben

Az első újságcikkem a fenti címmel jelent meg a kolozsvári Ellenzék című napilap 1929. augusztus 29-i számában.

Dijon, augusztus hó. Szép, napsütéses nyári délután. A napsugarak élesen verődnek vissza a híres Palais des ducs de Bourgogne ablakain. A Place d’Armes-on állok a taxiállomásnál. Nincs taxi. Nemsokára egy rozoga Citroën közeledik felém. Barátságos arcú öreg sofőr nyitja ki az ajtót. Beülök a tragacsba.

A temetőbe vitetem magam. Elhagyjuk a vurstlitól hangos Wilson teret, majd kiérünk az olajozott országútra. Apró villák között megyünk, nemsokára feltűnik a városi temető. A legközelebbi padon öreg bácsika ül. Lassan felemelkedik, elindul velem, hogy megmutassa a temetőt, én pedig szótlanul követem. A domb tetején feltűnik egy hatalmas obeliszk, az 1870—71-es dijoni csatában elesett hősök emlékműve. „Morts pour la Patrie” — olvasom az obeliszken levő feliratot.
Pár percnyi hallgatás után megszólal az öreg:
— Menjünk, uram, a másik obeliszkhez. Ott a kőfalon kívül van a világháború hőseinek a temetője. Mindennap kisétálok oda, csak ott érzem jól magam. Két fiam halt meg a háborúban … Az egyik a Dardanelláknál, a másik meg a szaloniki fronton …
Lassan kiérünk a hősök temetőjébe. Hatalmas, fehér fejfaerdő. Középen, a lemenő nap fényében, magas árbocon francia trikolórt lenget az esti szellő. A bejáratnál apró fejfák … Fehérré meszelt kövekkel szegélyezett sírdombocskák sorakoznak.
— Arab katonák sírjai — világosít fel a temetőőr. Távolabb indokínai katonák nyugszanak. Bolyongunk a sírok között. Német katonák sírjaira bukkanunk. Gondozottak, némelyiken még virágcsokor is van. Lassan olvasom a neveket. A sor végén megakad a szemem egy fejfán: Andreas Papp … Megdobban a szívem … Tovább nézem a fejfákat: Papujza György, Francis Máthé, Iosif Maresescu, Ludwig Kiss … Magyar fiúk, román fiúk távol az édes szülőföldtől, messze idegenben, pihennek.
Gyökeret ver a lábam. Némán magam elé meredve állok, aztán hirtelen elhatározással a tárcámba nyúlok. Reszkető ujjakkal veszem ki legféltettebb kincsemet: egy piciny selyemzacskóban néhány csipet Küküllő-parti földet. Kiosztom ötfelé. Morzsányi jut mindenik sírra, legalább ennyi a szülőföldből…
Az öreg szótlanul figyel. Egyszer csak sóhajtva megszólal:
— Hej, ha én is tudnék ennyi francia földet tenni a fiaim sírjára …
Gondolatokba merülve lépkedünk a sírok között, s ott valahol az Olt vagy a Tisza mentén édesanya, özvegy és árva gondol az itt nyugvó fiára, élettársára, apjára…
A temető kapujában még egyszer visszafordulok. A lemenő nap bíbor fénye vörösre festi a fehér kereszteket, de csak – rövid időre. Nemsokára eltűnik a nap, eltakarja a Mont Afrique …

Ezt a cikkecskét Kuncz Aladár adta le az Ellenzéknél. Ekkor szögezte nekem a kérdést:
— Öcskös, csak nem akarsz újságíró lenni?
— Én igen!
— Aztán miért?
— Mert a dijoni egyetem egyik tanárától, Jardillier-től (később miniszter lett a népfronti kormányban) hallottam, hogy a sajtó a legnagyobb hatalom: eszméket terjeszt, forradalmakat szít, megingathatatlannak látszó önkényuralmakat dönt porba …
De mielőtt folytathattam volna, Kuncz Aladár közbevágott:
— Az igaz, hogy a sajtó nagy hatalom, de jegyezd meg, hogy a kisebbségi újságíró — népe napszámosa.
Így lettem ötven évvel ezelőtt újságíró… Nem bántam meg, ha lehetne, újrakezdeném, az összes buktatókkal együtt…
Még csak ennyit: a cikkem megjelenése után az Ellenzéken keresztül levelet kaptam a kolozsvári Papujza, a nagyváradi Papp és a szilágysági Mátéh családtól. Hozzátartozóik halálának pontos adatait és halotti bizonyítványuk megszerzését kérték. Heteken át talpaltam a francia bürokrácia útvesztőiben, amíg a kért iratokat beszereztem.
Ezután valahányszor egy-egy francia városba vetett a sors, ha csak időm engedte, felkerestem a hősök temetőit, s közel ötven erdélyi hősi halott hivatalos iratait sikerült nagy üggyel-bajjal megszereznem és hazaküldenem.

Forrás: Szász István: Bika a toronytetőm. Anekdoták, történetek. Dacia, 1983.