Milyen különös szertartás volt
a hasábfák darabolása…
Fülemben még a favágógép
kínkeserves zakatolása.

Szamár húzta a ház elébe,
simogatni-jó-nagy pofa,
éktelen fülű jámbor jószág,
szegények megváltó lova.

Végül a masina beindult.
Felsivított a körfürész,
miként halálos ítéletet
kér a vádlottra az ügyész.

Gyűlt, gyűlt a tönk „hűvös halomba”,
drága pénzen vett tűzifa,
záloga téli melegeknek.
Várt rá a pince ablaka,

hogy elnyelje homályos odva.
Hordtam, dobáltam sorra én
a fagyos, még nedves, nehéz fát.
Hová lett az a kis legény,

ki szinte szórakozásképpen
járt le a pince mélyibe
gyér petróleumlámpa-fényénél
gyújtóst aprítani ízibe?

Fölhasogatni a bogos fát,
a nagy fejszét lendíteni
virtuskodva a tönkkel együtt,
míg éle azt kettészeli.

Ölelve cipelni az öl fát…
Illata van, jó illata
fának, hidegnek, egészségnek.
A kormos üveg illata,

még az is balzsamos emlék lett.
A füstnek tömjénszaga volt.
A vaskályhában a dohos fa
sírva és lobogva dalolt.