Gyermekkoromban volt egy koldus, aki úgyszólván összenőtt városunk imázsával. Román parasztgúnyába öltözve, naphosszat üldögélt az egyik romos várfal tövében s körülötte ott ugrált folyton a görénye. Tulajdonképpen nem is volt valódi koldus, mert nem kunyerált alamizsnáért, nem tette maga elé üres kalapját és nem takarta ki fekélyes, gennyező lábát, hogy kiváltsa a járókelők sajnálatát. Megkapta ő a betevőjét koldulás nélkül is. A napjában százával tóduló járókelők – köztük rengeteg külföldi turista – lefényképezték a romos, középkori várat s alatta a hosszú, ősz szakállt viselő „parasztot” meg a vállán pózoló görényt, s mindenik dobott neki némi aprót vagy ennivalót. Ha úgy fényképeztek volna, hogy „elfelejtettek” alamizsnát adni az öregnek, a görény utánuk futott, s addig ugrált körülöttük, harapdálta a nadrágjuk szárát, amíg azok dobtak neki valamit. Felkapta az alamizsnát s futott vissza, hogy megossza azt gazdájával.
Ahányszor csak láttam elhaladtomban, mindig mosolygott a „görényes”(magunk közt csak igy hívtuk). Meg lehetett volna mintázni róla az elégedett bölcs szobrát. Afféle helyi sztárnak számított s láthatóan komolyan is vette szerepét. Fényképét messzi országokba vitték a turisták, kiránduló iskolások ragasztották be albumaikba, újságcikkeket, várostörténeti tanulmányokat illusztráltak vele.
Még akkor is mosolygott, amikor egy reggel a járőröző milicista holtan találta a fal tövében.
Jelentésében nem esett emlités a görényről.