Szász István: Egykori párizsi irodalmi kávéházak

A mai nemzedék nem ismeri a kávéházakat, azokat az „iparüzleteket”, amelyekben kávét, tejtermékeket, tejes italokat, hideg és meleg hentesárukat szolgáltak fel, és amelyekben legalább egy biliárdasztal, sakk, dominó és táblajáték állt a közönség rendelkezésére, no meg egész sor bel- és külföldi újság, ahol törzsasztalok alakultak ki, s késő éjjeli órákba nyúló irodalmi és politikai viták folytak, vagy heves kártyacsaták dúltak. Ilyenek voltak a kolozsvári, bukaresti, pesti meg a hangulatos bécsi kávéházak, amelyeknek látogatói nemzedékről nemzedékre naponta felkeresték megszokott szórakozási helyüket, s minden kávéháznak, a vendégek foglalkozása szerint, kialakult a maga törzstársasága, a maga különleges jellege.

Most nem ezeket akarom felidézni, hanem azokat a páratlanul kedves párizsi kávéházakat, amelyekben több mint öt évtizede megfordultam. Dr. Bakóczy Károly, egykori székelyudvarhelyi tanárom, amikor tizennyolc éves fejjel nekivágtam a nagyvilágnak, a lelkemre kötötte: „Ha alaposabban meg akarod ismerni Párizst, járjál szorgalmasan kávéházba. A múzeumok, a képtárak a nagy múltat ismertetik meg veled, a kávéházak a nagy jelent. Sehol nem rajzolódik ki úgy a szemed elé a párizsi élet kontúrja, mint ezekben a nem ragyogó, nem ezüsttükrös, de hangulatos, néha eldugott helyen meghúzódó, de örök emlékeket őrző cafékban.”

A húszas években, nem szólva a nagykörutakról, minden utcának megvolt a maga egy-két intimebb kávéháza, ahol a környéken lakó polgár kötelességének tartotta, hogy ebéd előtt, megszokott társaságában elfogyassza kedvenc aperitifjét, egy-két parti kockát játsszék s megvitassa a környék vagy a nap politikai eseményeit. A tulajdonos rendszerint valamelyik törzsasztalhoz telepedett s bekapcsolódott a vitába. Általában jobban volt informálva az eseményekről, mert egész délelőtt híreket szedett fel a be-befutó vendégektől. A pincéreket a vendégek csak úgy a keresztnevükön szólították; ezek minden vendég ízlését, szokásait, életviszonyait ismerték, mindig bizalmaskodtak, de sohasem voltak konfidensek.
Milyen kedvesek, milyen meghittek voltak a Quartier latin diákkávéházai, ahol a tulaj meg a pincér rendszerint deresedő fejű, csoszogó öregember volt, a közönség meg derűs fiatal. Ezekben a helyiségekben nagyobb volt a kávéspohár, nagyobb a brioche, az árak meg alacsonyabbak, mint más városnegyedekben, mégsem ment tönkre egyetlen kávés sem. Bársony sapkás diákok lepték el ezeket a kávéházakat, voltak olyanok, akik naphosszat itt tanultak, itt írták dolgozataikat, itt vitatták meg problémáikat és itt találkoztak kedveseikkel, azokkal a bájos, mindig csevegő, csivitelő grisette-ekkel, varró- és kiszolgálólányokkal, akik a külföldi diákok megfizethetetlen francia nyelvmesterei, társalkodónői voltak. Ha egy-egy grisette egyedül jelent meg a kávéházban, a pincér csak mademoiselle-nek, kisasszonynak titulálta, de ha barátjával, a lapos erszényű diákkal állított be, menten madame-má, asszonysággá lépett elő, s nem egy diák az egyetem elvégzése után a kis grisette-et vezette oltárhoz.
Minden tájegységről származó diáknak megvolt a maga kávéháza, amelynek tulajdonosa valamikor abból a szűkebb pátriából vetődött Párizsba. Ha a breton papa nem tudta párizsi útjáról előre értesíteni a fiát, akkor a déli vagy esti órákban végigjárta a breton kávéházakat, s holtbiztosan megtalálta a fiát valamelyikben, esetleg a kis Ninette társaságában, akiről már odahaza beszélt a fia. Ha a diáknak elfogyott a pénze, földije, a kávés vagy a pincér segítette kisebb-nagyobb kölcsönnel. Abban az időben a Boulevard Germain-en levő Café des deux Magots volt a vékonypénnzű külföldi diákok találkozóhelye. Valóságos bábeli nyelvzavar fogadta a belépőt: öt világrész ifjai verődtek itt össze, minden nációnak megvolt a maga sarka, asztala, egyedül az olaszok meg a spanyolok keveredtek a többi nemzet fiataljaival. S azok a szolgálatkész pincérek, akik szolgálatkészségüket nemcsak a felszolgálásnál csillogtatták meg, hanem baráti kölcsönöket is folyósítottak az arra rászorulónak! Magam is elég gyakran elmaradtam Maurice-nak, annak a csillogó szemű, Dinan környéki pincérnek a kávé árával, vagy kisebb-nagyobb kölcsönöket vettem igénybe tőle, amiket soha nem jegyzett fel, s amikor az adósság törlesztésére vagy kifizetésére került a sor, Maurice mosolyogva, számolatlanul süllyesztette a pénzt kurta mellénye zsebébe, mert tudta, hogy nemcsak a hitelezett összeget vagy a kölcsönt kapta vissza, hanem borravaló is járt a szívességéért.
1929 áprilisában, a húsvéti csúcsforgalom idején érkeztem Párizsba. A csúcsforgalommal egybeesett Foche marsall nemzeti pompával megrendezett temetése. Órákon át eredménytelenül róttam az utcákat, szállodáról szállodára járva kerestem szobát, de mindhiába. Késő este holdfáradtan a Magot-ban kötöttem ki, és Maurice-nak elpanaszoltam eredménytelen szobavadászatomat, mire igyekezett megnyugtatni: a közelben, egy kis szállodában lakik, azonnal felhívja a tulajdonost, hogy szobát szerezzen nekem. Sajnos, közbenjárása eredménytelen volt.
— Nincs szoba — legyintett. — De holnapra lesz. Tudja mit, uram? Aludjon az én szobámban. Suzanne hazautazott, csak holnap délután jön vissza. Széles ágyam van, elférünk benne — s azzal máris intett, hogy kövessem.
Keskeny, négyemeletes épület volt a szálloda, évszázadokon át egymásra épített emeletekkel. A parányi szobácskában egy hatalmas ágy, egy asztal, rajta az elmaradhatatlan gyorsfőzővel, egy szék, fogas és egy ütött-kopott fotel képezte a bútorzatot. Azonnal ágyba parancsolt, elköszönt és elsietett.
Reggel, amikor felébredtem, Maurice-t a fotelban felöltözve, alva találtam. Mozgolódásomra felébredt, s amikor szemrehányásokkal illettem, hogy miért nem feküdt mellém az ágyba, mosolyogva felelte:
— Keresztbe feküdt az ágyban, uram, s nem volt szívem felkölteni. Reggel jöttem haza, tudja, ha nincs idehaza Suzanne, kimaradok. Zárás után az egyik kollégámnál pókereztünk. Jól jártak a lapjaim. Nézze, mennyit nyertem az éjszaka! — s azzal egész halom öt- meg tizfrankos bankót dobott az ágytakaróra.
— Kvintrojál dámával nyertem, négy ásszal szemben! Úgy bizony!
Kikecmeregtem az ágyból, helyembe Maurice feküdt le, s nemsokára az igazak álmát aludta.
Délután szobát kaptam. Amikor megkérdeztem Maurice-t, hogy mivel viszonozhatom szívességét, nevetve válaszolt:
— Semmi az egész, hiszen jó barátok vagyunk! N’est-ce pas? Aztán látta, mennyit nyertem az éjszaka. Este szabad leszek. Tudja, mit? Este kiruccanunk valahová Suzanne-nal meg a sógornőmmel. Isteni kislány — s nagyot cuppantott hozzá. — A Pauvre diable áruházban dolgozik.
Igaza volt! Ennivaló kislány volt, már másnap este sok száz fiatalemberrel együtt ott vártam én is a kis Ninette-et az áruház személyzeti kijárójánál…
Csak úgy közbevetőleg jegyzem meg: Bárdos Lászlótól hallottam, hogy József Attila párizsi tartózkodása idején törzsvendége volt a Magot-nak és „bizalmasa” Maurice-nak.
A múlt század végén a Montmartre-on voltak a művészkávéházak meg a cabaret-k, ahol pódiumról vagy a közönség közé vegyülve adták elő számaikat az énekesek. Amikor én fél évszázaddal ezelőtt Párizsban jártam, a művésztársadalom a Quartier latin fölött, a Montparnasse környékére tette át székhelyét, s egész sor kisebb-nagyobb kávéház, mint lámpafény a lepkéket, úgy vonzotta oda nemcsak a párizsi, hanem a nemzetközi irodalmi és művészi világ tagjait. Itt ült esténként, ha Párizsban tartózkodott, Romain Rolland, megfordult itt Paul Valéry, a dadaizmus egyik alapítója: Tristan Tzara; Jean Cocteau, André Maurois, Duhamel, Aragon, a francia irodalom nagyjai, meg a képzőművészek: Picasso, Braque, Gleizes, Duffy, Utrillo és sokan mások, nem beszélve a „fény városába” ellátogató külföldi írókról, művészekről. Voltak kávéházak, ahol bizonyos áramlatokhoz tartozó írók és művészek jöttek össze és vitatták meg az időszerű kérdéseket.
Külön érdekessége volt a párizsi irodalmi kávéházaknak \az Avenue de l’Observatoire és a Boulevard Montparnasse sarkán levő Closerie des Lilas (Orgonavirág tanyához) címzett café, ahol az akkori idők francia költőfejedelme, Paul Fort, a „prince des poétes” trónolt esténként. Ez a kávéház arról volt nevezetes, hogy sem a tulajdonos, sem a vendégek nem tűrtek meg a helyiségben olyan pincért, ;aki nem a legtisztább francia irodalmi nyelvet beszélte. Úgy hírlett, hogy a tulajdonos, amikor új pincéreket vett fel, az École Normále egyik francia szakos tanárával vizsgáztatta le a jelentkezőket, s hogy a kiszolgálás során minden helytelenül kiejtett kifejezésért, mondatszerkesztésért vagy, uram, bocsáss! argó kifejezésért — húsz sou-s pénzbüntetést fizettetett.
A húszas évek vége felé volt ebben a kávéházban egy öreg pincér, Charles, aki ha ideje engedte, felsorolta a kávéházban megfordult irodalmi és politikai előkelőségeket. A politikusok között megemlítette Lenint is, aki párizsi tartózkodása alkalmával megfordult a kávéházban. Eduárd Be-nes, csehszlovák politikus, az első világháború előtt, dijoni tanulmányai után huzamosabb időt töltött Párizsban, s naponta vendégük volt. Szun Jat-szen kínai forradalmártól és egykori köztársasági elnöktől Trockijig államfők, államférfiak, forradalmárok látogatták az Orgonavirág tanyát. A kávéház kasszájánál egy doboz állott, abban névjegyek, autogramok tömege: Ibsen, Knut Hamsun, Strindberg, Lunacsarszkij, Benoit, Daudet, Carco, Brancusi és mások aláírásával ellátott borkártyák, névjegyek tömege, betűrendes sorrendben.
A Montparnasse volt akkor a művészvilág birodalma, s ebben a birodalomban a Rotonde a főváros. Erről a kávéházról mondta valamikor Orbók Attila: „Ami a világnak Párizs, az Párizsnak a Rotonde.”
A földkerekség legtarkább összetételű népe gyűlt itt össze: írók, festők, szobrászok, filozófusok, költők, képkereskedők, kiadók, férfifrizurás feminista agitátorok, élvezeti szerek rabjai, kétes elemek a világ minden részéből, s a falakon rengeteg festmény, valóságos képkiállítás. A dadaisták szakítottak a régi hagyományokkal, s a Szajna partjáról betörtek a Rotonde-ba, és a tulajdonos, M. Libion készséggel helyet adott a festményeiknek. Libion úrról egyébként verseket, novellákat írtak, s nem egy regényben emléket állítottak neki. A Rotonde példáját aztán más kávéházak is követték, s nem volt művészkávéház abban az időben, amelynek falain ne függtek volna festmények, s nem egy alkotás innen került át a Louvre falára. (…)

Forrás: Szász István: Bika a toronytetőm. Anekdoták, történetek. Dacia, 1983.