Holtában is öregszik az ember fia,
hathetes, egy éves, kettő
(mintha csak a lépések száma szaporodna),
emlékeznek és misére hívnak.

A hírneves ember tán meg se halhat,
élteti a kánoncsapás, áldás és csapda.

Hetven lenne, nyolcvan, ha élne,
hónapok múltán éppen kilencven,
vagy alig múlt – csak két évvel – hatvan,
harminc és hatvan között vonat és pia,
sebesség és alkímia, másként mondva
a gyötrő szerelem hordozza a hiányt.

Aztán fordul a számadás
a száz, az már a biztos távozás,
már nem ludas a harminc és hatvan közé
beszoruló stressz, vonattolatás.

A föld napfényes oldalán most nyolcvan lenne Szisz
(barátoknak, kiváltságosoknak),
Kányádi Sándor – nemde – kilencven,
de a csendben cseperedő Kapui Ágota is
becsengetett a kapun a múltba.

Mondom ezt tizennyolc nyarán,
valamikor júliusban.