Hangszemle ’68, ahogy a kultúrakutatók látták
Hatvannyolcas rovatunk nem „fölfedez”, csupán megidéz, emlékeztet, továbbgondol, s midőn ezt teszi megannyi orgánum és intézmény, gondolkodói kör és emlékező közösség számos helyén a világnak, valamiképpen mi is részesei leszünk-lehetünk a kollektív emlékezet formálódásának, alakításának és értékének. Elmondjuk, fölemlegetjük, ismertetjük, megidézzük azokat az emlék- és gondolat-változatokat, melyek a 68-as eseményekhez kapcsolódnak, akár kortárs, akár kései, akár mai értékelések alapján.
Ilyen értékelő, tovagondoló, megidéző és interaktív esemény tanúja volt mintegy száz-százötven látogató, akik a budapesti Politikatörténeti Intézet alapítványi rendezvényén vettek részt, mely áprilisban indult sorozatként az évfordulós rendezvénysorozat június 27.-i műhelybeszélgetésére meghívott kutatókkal, Wessely Annával és Klaniczay Gáborral zajlott le.1 1968 és a művészetek, vagyis e korszak ellenkultúrája volt „munkacíme”, hívószava az ankétnak, melynek a korábbi két alkalom videofelvételéhez csatlakoztatva bizonnyal fölkerül majd a weboldalra teljes anyaga is. Itt most csupán kiragadok, átveszek, kihangosítok néhány kérdéskört, melyek persze az előadók tónusában jóval árnyaltabb, a közlésmódok visszafogott szubjektivitása révén is közvetlenebb megjelenítés részei voltak, de ezt majd elnézi nekem utólag az érdeklődő Olvasó…! Egyfajta – a folyóirat- vagy könyvszemléhez hasonlítható – hangszemle lesz tehát soraimból, meglátjuk, mennyire hűen jegyzeteltem…
Ám még mielőtt az Olvasó rákényszerülne, hogy wikimédiás oldalakon bóklásszon a főszereplők kiléte után, annyit körvonalakként jeleznék:
Wessely Anna az ELTE Társadalomtudományi Kar szociológus professzora, a kultúra szociológiája és a kultúrakutatás hazai megteremtésének résztvevő képviselete, de talán épp ennyire esztétikai-művészettörténeti és művelődéshistóriai munkássága révén ismert szakember, nem mellesleg a BUKSZ (Budapesti Könyv Szemle) főszerkesztője is;
Klaniczay Gábor pedig mint történész, a CEU oktatója, korábban a Collegium Budapest több cikluson át igazgatója, kultúraelméleti és civilizáció-történeti munkái révén ismertté vált egyetemi ember, kinek középkorász és történeti antropológiai érdeklődése igencsak meghatározóak életútja során és pályatársi környezetében. Meghívásuk talán nem elsősorban politológiai-szociológiai áthallások okán, hanem egyfelől résztvevő mivoltuk, kortanú-voltuk és a kor kulturális/művészeti/viselkedéstudományi aspektusainak kortársi élményanyaga szempontjából volt egykönnyen indokolható. A beszélgetést
Csunderlik Péter, a PTA jelenkortörténésze moderálta. Az elhangzottakat persze kivonatosan és saját jegyzeteim alapján idézem föl.
Az Intézet felhívásában tematikus körvonalak is szerepeltek:
1968 alapjaiban határozta meg politikai és társadalmi viszonyainkat. Új típusú mozgalmakat indított el, amelyek azóta is hatást gyakorolnak a nyugati politikára.
1968 a régi baloldal “vége” volt mind Nyugaton, mind Keleten, annak jelképrendszerével, céljaival és szervezeti formáival egyetemben.
1968 tehát gyökeresen átalakította a nyugati társadalmakat, nem csak szimbolikus értelemben, de valóságosan is.
1968 és a rákövetkező évtizedek velünk élnek.
A Politikatörténeti Intézet beszélgetés-sorozatot szervez, amelynek során megvizsgáljuk 1968 eszméit, hatásait az oktatásra, valamint a fiatalság és a művészet kapcsolatára.
„Talán nem volt olyan erős évtizede a popkultúrának, mint az 1960-as évek dekádja. A kor máig legtöbbet hallgatott slágereit a hippikorszak szellemisége, a ’peace, flowers, freedom, happiness’ jelmondata és ellenkulturális üzenete hatotta át, mindennek emblémájává az 1969-es woodstocki fesztivál vált. De ahogy Bob Dylan megjegyezte: ’semmi sem olyan stabil, mint a változás’. Szinte a woodstocki fesztivállal egy időben Charles Manson bandája brutálisan végzett Roman Polanski nyolc hónapos terhes feleségével, Sharon Tate-tel és a Polanski-ház más vendégeivel, a Rolling Stones 1969. december 6-i altamonti koncertje és Meredith Hunter halála pedig végleg lezárta a hippikorszakot: ’minden Egész eltörött’. A békés megoldások és a társadalomból kivonulás illúziójának végét jelezte, ahogy a korszakzáró filmnek tekinthető, a Pink Floyd zenéjétől kísért 1970-es Zabriskie Point végén Michelangelo Antonioni eljátszik a fogyasztói társadalom felrobbantásának gondolatával, és ezzel bevezeti az 1970-es évtizednek az optimista, tarkabarka helyett már inkább pesszimista, sötétebb korszakát. Kik voltak a hippikorszak legjelentősebb előadói, honnan jöttek, miért így öltözködtek és miről szóltak a slágerek? Mi volt a ’hippik’ viszonya az 1968-as politikai követelésekhez? És a feketébe öltöző, napszemüveges Jim Morrisonnak és Lou Reednek a hippikhez? És kik voltak azok, akik 1969 után, az 1960-as évek eszményeit ’elárulva’ már yuppiek-nak játszottak diszkózenét, és kik voltak azok, akik Iggy Pop és a Stooges vezetésével protopunkok lettek és ráléptek a destrukció útjára?”
Wessely Anna: A hatvanas évek végére helyezett tematikus hangsúly, a divat, a fogyasztóiság és a magatartásmódok változásai sem álltak magukban. Kézenfekvően megjelent nemcsak az értékrendek alternatíváiban, de a köz- és világpolitikai változások hatásában is az, amire ne felejtsük el, Cohn-Bendit is épített és alapvető megszólalásaiban kritikailag utalt, hogy folyt a vietnami háború, a nyugati jólétiséggel és címkézett demokráciával ellentétben tehát nemcsak a jólétkritika volt indokoltan nemzedéki türelmetlenség tárgya, hanem az oktatás rendszerének avultsága, az elidegenedés, a jövedelemszintek háború utáni korszakának kimagasló ellentétei az árupiaci szférába is bekerült hatásokkal – egyszóval kétségtelenül megvolt a korosztályi tagoltság és perspektívátlanság eleme is az ifjúsági szubkultúra terjedésében, a gyors divatkövetésben – és persze abban, hogy az új divatok hátterében azonnal új szolgáltatási ágazatok kezdtek hasznot húzni a másságok divatjaiból is. Nem volt tehát az sem véletlen, hogy a mozgalmi és ellen-világra ráépült valamifajta macho-izmus is (Che példája, de akár a bandák vezetői, a mods-ok, a rock hősei, …) egészen a zenei és magatartási szubkultúrákig, és egészen az ellen-ellenkultúrát megjelenítő hippikig terjedően.
Azt se feledjük, hogy a mából nézve roppant eltérő volt e szubkultúrák és magatartásmódok eredete, nevezetesen amerikai volta – érdemes emlékezni, hogy a jeans divatja is, de akár a Beatles is már az amerikai rhytme and blues világából, annak követéséből fakad. Ez az amerikanizálódás, a fogyasztás tárgyaiban, kultuszaiban azután mintegy gyarmatosít is, ezért a fogyasztói kritika mint ellenkultúra kezd arculatot választani/váltani: jellegzetesen középosztályivá lesz. A szubkultúrák ennél mélyebben voltak, de a középosztályi szinten volt pénz is az életmód vagy az értékrend tényleges változtatására, a más életkilátások reklamálására is.
Azután a gyarmati folyamatok…: 68 ugye egyúttal Vietnam is, a gyarmati világ felszabadítási törekvéseinek meghatározó időpontja is, amikor a világ egy jó részén (és Európában különösen) mozgalomszerűen meg is nő az USA-ellenesség és háború-ellenesség – magában az USA-ban is, és nem utolsósorban szubkulturális vagy ellenkulturális visszhangja lesz Martin Luther King meggyilkolásának is… Röviden: ez az a korszak, ahogyan Enzensberger jellemezte a Trikontinent-teóriájában /1962/, ahol Ázsia, Afrika és Latin-Amerika helyzetváltozását egyszerre látjuk jellemzőnek, s ebben a kor értelmiségének felelőssége, feladata és tudatosító szerepe is jelentős kellett legyen.
Pusztai Péter rajza
2018. július 10. 07:44
Amíg “Nyugaton” magától értetődő volt az „ifjúsági szubkultúra terjedése, és a gyors divatkövetés”, addig ”Keleten” az utcára kimerészkedett, blue jeanst viselő, hosszú hajú ”zavaró elemeket” bevitték a rendőrségre, és megnyíratták.
„Talán nem volt olyan erős évtizede a popkultúrának, mint az 1960-as évek dekádja. ”
A zenei irányzatokból a recsegő-ropogó Radio Luxembourg adásaiból, és a tiltott „19, 25 és 31 méteres rövidhullámú” adók síppal, dobbal, nádi hegedűvel tönkrezavart adásaiból – Nicki Grant majd Bobby Gordon Zenei Randevújából (BBC2), a SZER Teeanger Party-jából, a péntek éjféli New Musical Express (NME) Top twenty-jéből, és a Délutáni randevúból – értesültünk. A kevés – talán egyetlen – kivétel a bukaresti rádiónak az 1967-69 között engedélyezett Metronom (Cornel Chiriac) műsora volt.