Szász István: Újságcikk-címtár

Fűzi Bertalantól, a régi Brassói Lapok kitűnő szerkesztőjétől származott a szenzációt hajhászó polgári sajtóra annyira jellemző megállapítás: „A jó cikkcímek — még a legunalmasabb lapokat is viszik.”
Valamikor az első oldalon elhelyezett egy-két bombasztikus cím, amit aztán az úgynevezett rikkancsok (az utcákon példányonként áruló, százalékra dolgozó egyének) tele torokkal harsogtak, megragadta a lapvásárló figyelmét, és az rögtön nyúlt is a pénztárcája után.
Igen ám, de a lapcsinálás tempója, amikor a távirati irodák meg a szemfüles riporterek vég nélkül ontották a szenzációsnál szenzációsabb híreket, és a nyomda tízpercenként újabb kéziratokat sürgetett, a cikkek címadása komoly fejtörést okozott a szerkesztőnek.
A harmincas évek közepén a három súlyosabb napilap: Ellenzék (polgári demokrata lap), a Keleti Újság (a Magyar Párt hivatalos központi orgánuma) és az Újkelet (cionista napilap) mellett három úgynevezett „krajcáros” napilapja is volt Kolozsvárnak: az Ellenzék kiadásában megjelenő Esti lap, a Mayer Antal tulajdonában levő, különösen a külvárosi részeken népszerű Jóestét és a Keleti Újság „piculása”, az Olajos Domokos szerkesztette Magyar Újság. Az Esti lap és a Jóestét a kora délutáni órákban jelent meg, s így a két újság szerkesztőinek naponta főtt a feje, hogy minél szenzációsabb címekkel traktálják az olvasókat. Minden eseményt igyekeztek felfújni, minden eseménynek igyekeztek szenzációs címet adni. A belpolitikai szenzációkat a sajtó-cenzúra megnyirbálta, így a pangó nemzetközi politikai események felé terelődött a figyelem, s ahogy újságírónyelven mondták „teljes ugorkaszezon” köszöntött be 1935 nyarán.
Ősz felé az olasz—abesszin konfliktus hírei szolgáltattak némi szenzációt, s amikor október 3-án kirobbant a véres konfliktus, és Mussolini galád módon megrohanta Etiópiát — a lapok hasábjain feltűntek az első világháború idejére emlékeztető cikkek és címek, s a lapok politikai beállítottságuknak megfelelően hol mérsékeltebben, hol pedig fékevesztetten harsogták az olasz győzelmi híreket.
A legötletesebb szerkesztő sem nagyon tudott lépést tartani a háborús eseményekkel, nem mindig tudott ötletes címeket kiagyalni. A kiadóhivatalok érezték, hogy elérkezett a „nagy szüret” ideje — állandóan szenzációs hadijelentéseket, főképpen „rikkancsolni” való szenzációs címeket követeltek a szerkesztőktől. Szorongatott helyzetében Gredinár Aurélnak, az Esti lap szerkesztőjének remek ötlete támadt: elővette az első világháborús évek lapjait, főképpen a szenzációt hajhászó bulvárlapokat, a címeket kivágta és egy vaskos albumba ragasztotta. Ha ideje volt, ezekből a címekből inspirálódott, ha pedig szorította a lapzárta, az utolsó cikkek leadása a nyomdába — egyszerűen lemásolta a címeket. Ette is eleget a méreg Gredinár legjobb barátját és színpadi szerzőtársát, Walter Gyula költőt, a Jóestét technikai szerkesztőjét, mert újságírónyelven szólva, „el-lőtte” előle a legszenzációsabb címeket.
Már javában tombolt az abesszín háború, s az Esti lap, ahogy zsurnalista berkekben mondták: „kenterbe verte a konkurrenciát”, a Jóestét-et.
A háború második hónapjában Gredinár az egykori Az Est című pesti bulvárlap nyomán a következő „bomba címet” adta az egyik legújabb hadi jelentésnek: „Feltartóztathatatlanul dübörög előre az olasz gőzhenger Abesszíniában”. Walter Gyula bácsi megszimatolt valamit a Gredinár módszeréről, ő is rávetette magát az első világháborús idők újsággyűjteményeire, s egyre több egykori, a vereségeket elkenő és csak a győzelmeket harsogó címet vett át Hofer osztrák— magyar vezérkari főnök jelentéseiből, s ezeket biggyesztette a lapfej alá, az első oldalra. Egyszer aztán különös véletlen folytán ő is pontosan azt a címet adta az egyik jelentésnek, és így néhány perccel megelőzte az Esti Lapot. A szenzációra éhes olvasók nem vették észre a két azonos címet, annál inkább tomboltak a kiadóhivataliak, mert attól tartottak, hogy eladatlan lappéldányok maradnak a nyakukon. Összejátszással vádolták a két szerkesztőt, akik aztán kénytelenek voltak megbeszélésre összeülni és megegyezni. Úgy hírlett, hogy a címtáron testvériesen megosztoztak, és így mindkét lapnak annyi cím jutott, hogy az abesszin—olasz háborút követő spanyolországi polgárháborúra is futotta. Amikor úgy látták, hogy a polgárháború elhúzódik, a címkollekciót kicserélték, így látott aztán napvilágot a Jóestét-ben a következő módosított cím: „Feltartóztathatatlanul dübörög előre Franco tábornok gőzhengere Andalúziában”. Ki emlékezett már arra, hogy ezt Az Estből elcsórt címet már az abesszin háború idején „elsütötték”?
Ebben az időben történt, hogy a kolozsvári Főteret aszfaltburkolattal látták el, és a sétálók legnagyobb bosszúságára egy hatalmas motoros úthenger készítette elő az alapot. Egy délután, amikor a két jó barát szerkesztő és társszerző legújabb darabjuknak a bemutatója után elégedetten, karonfogva kelt át a városháza előtti szakaszon — ha egy munkás el nem kapja őket, a henger alá kerülnek! Walter Gyula megrémülve kiáltott fel: „Az isten szerelmére, te Aurél, majd elütött minket az a gőzhenger!” Gredinár, akinek ijedtében kiesett a cigaretta a szájából, csak ennyit mondott: „Nem gőzhenger volt, hanem motoros henger!”
Mindenesetre rossz ómennek tartották a hengeres kalandot, és soha többé nem dübörögtették a front jelentések címeiben a hengert!

Forrás: Szász István: Bika a toronytetőm. Anekdoták, történetek. Dacia, 1983.