ül a költő a lap előtt
üres a tolla
hirtelen több sor kibuggyan
mégis alóla
ihletúr arra libegett
mint pihetoll a légben
leszállt tolla hegyére
átfolyt egészen
hát nem mihaszna sors
az ilyen élet, pajtás?
csodára várni mindig
hogy dolgunk intézze más
s mi dologtalan
csak üljünk csendben, szépen
várakozva, hogy rászáll
az ihlet pennánk hegyére

mennyivel dolgosabb a prózaíró
– lám
magát nekidurálja
rá vár a munka dandárja
naphosszat körmöli a szót
jelzőket, mondatokat
míg történetté őket össze nem írja

s hát még a tanulmányt író!
mást is kell olvasnia
nem egyet, többet, sokat
míg a költő ihletre vár
a meseíró fantáziára számít
ő róluk ír, elemez
értékel, így lesz ’bíró’
a nyelvét is hegyezi
nem csak tollforgató

hogy melyik érne többet?
nem tisztem megítélni
hol ez vagyok, hol másik
végek között ingázok
nincs időm félni

2018-07-07

1. Kozák Mari:
   2018. július 11. 13:37

   Remek vers, drága Katalin!

2. Nászta Katalin:
   2018. július 16. 03:36

   Köszönöm!